Túl a XX. századon

Vona Gábor írása alapvetően a múltról szól, nem a XXI. századi Magyarországról.

A Kádár-rendszer nem pusztán a nemzeti hovatartozást üldözte, hanem általában a közösségi identitásokat és a morális összefüggéseket száműzte a politikából. A munkásmozgalmat is a munkásmozgalomra hivatkozó diktatúra szántotta be. S ahogyan fokozatosan kapitulált a régi rendszer a technokrata politika kényszerei előtt (és számolta fel ezzel egyidejűleg saját korábbi legitimációs bázisát), úgy került a néplélek helyébe a „fogyasztói szokás”, a politika helyébe a „szakértelem”, a nemzeti érdek helyébe pedig a „külföldi elvárás”. Az a technokrata politika, amelyet a rendszerváltás után Magyarországon a legkövetkezetesebben az utódpárt által vezetett álbaloldali kormányok képviseltek, korántsem hazai jelenség. A globális kapitalizmus jelenlegi, neoliberális irányát alátámasztó politika szerte a bolygón fogyasztói szokásokat lát közösségi identitások helyett, és azt tekinti „jó kormányzásnak”, amely a fogyasztói szokásokat úgymond sikerrel harmonizálja egymással – ergo felőrli a közösségi identitásokat. A technokrata politika a „szakértelem” köpönyegébe bújtatott dogmáit pontosan ugyanolyan természeti törvényként tálalja fel, ahogyan ezt Európa keleti fele az államszocialista tanoknál már megtapasztalta. S amint egy félperiferiális ország választói előtt feldereng, hogy hazájuknak nem feltétlenül jut hely a globális kapitalizmus napfényes oldalán, rögtön ki is csúszik a talaj a technokrata politika alól. Ez történt Magyarországon 2010-ben.

Szeretném felhívni a figyelmet egy lényegi összefüggésre, amelyről Vona Gábor megfeledkezik, amikor a nemzettudatot mitizálja. A polgári forradalmak után – minden felszabadító, közösségteremtő és identitásőrző szerepe mellett – a nemzettudat és a róla folytatott diskurzus elfedte s ezzel hatékonyabbá is tette az elnyomást, az emberek emberek általi, illetve a természet emberek általi kizsákmányolását. Körülbelül úgy fedte el, ahogyan a Csíki Sörért folytatott szabadságharc egyes magyar oligarchák cash-flowját. Miután a kizsákmányolás a keresztény-nemzeti kurzus leple alatt egészen brutális méreteket öltött, ez a másik ok, amiért a magyar nép nagy része nem érezte magát az úri-nemesi nemzettudatba tartozónak a húszas-harmincas évek Magyarországán. Ha tehát valaki arra tesz kísérletet, hogy a néplélek és a nemzettudat között harmóniát leljen, arra is válaszolnia kell, mit kezd a nemzeti, politikai közösségen belüli elnyomással, kizsákmányolással.

Vona Gábor írása alapvetően a múltról szól és nem a XXI. századi Magyarországról. Álláspontom szerint az általa használt nemzettudat–néplélek fogalompárosnak kizárólag akkor tulajdoníthatunk a múltértelmezésen, a XX. századon túli jelentést, ha ökológiai, globális és lokális dimenzióban egyaránt kitágítjuk őket.

A polgári forradalmak után a progresszívnak tartott irányzatok az egyéni választások függetlenségének (liberális), illetve az igazságosan elosztható javak végtelenségének (jóléti szociáldemokrata) fikcióiból indultak ki. A XX. század második felére kiteljesedett technokrata uralom az ember céljait a világ használatára korlátozta. Csakhogy a XX. század végére kiderült: az igazságosan elosztható javak végesek, az egyéni választások függetlenségének fikciója pedig tarthatatlanná válik az erőforrások szűkösségével szemben. Ha pedig az ember saját létezésének célját a világ használatára korlátozza, előbb a hagyományait hordozó életvilágot zabálja fel, majd a jövő generációk választási lehetőségét korlátozza. Ha tehát egy XXI. századi politika a néplelket akarja szolgálni, nem elégíthet ki olyan vágyakat, amelyek éppen a néplélek forrását jelentő életvilágot pusztítanák el. S a XXI. századi néplélekbe bele kell értenünk a nép eljövendő generációit is, amelyeknek pontosan annyi joguk van az életminőséghez és a sokféleséghez, mint a ma élőknek.

A polgári forradalmak után – miként Pap Szilárd István írja – az ipari kapitalizmus megteremtette az igényt a mobilis, az országban bárhol bevethető munkaerő iránt, ehhez pedig a helyi nyelvjárásokat és dialektusokat meghaladó közös nyelvre – és néhány alapvető közös ismeretre – volt szükség. Ugyanígy teremti meg az igényt a globális kapitalizmus a mobilis, a világban bárhol bevethető munkaerő iránt, ehhez pedig a nemzeti kultúrákat, a „nemzettudatokat” meghaladó közös konzumkultúrára és konzumidentitásra van szükség. Lányi András szerint a technokrata uralom mai rendszerének legfőbb vonása, hogy a demokratikus testületek működését ugyanúgy kivonja a kormányzottak ellenőrző befolyása alól, ahogy a multinacionális óriásvállalatok és pénzügyi hálózatok működése sincs többé kitéve a piac spontán értékítéletének. Hiszen utóbbiaknak – mérhetetlen túlsúlyuknál fogva – a tudományos tervezés, a politikai alku, a nyers erőszak, valamint a vélemények és igények alakításának valamennyi eszköze a rendelkezésükre áll, hogy így gondoskodjanak a hatékony, azaz nyereséges működésük szempontjából kedvező tömegtársadalmi környezet létrehozásáról. Ahol a hagyományos különbségek (közösségi kötelékek) felszámolása után mindenki egyenlőképpen kiszolgáltatott a technológiai-gazdasági kényszerűségek személytelen uralmának. Ahol a profit mindig megelőzi az embert.

Míg a politika klasszikus értelme a jó élet mibenlétéről folytatott morális vitában rejlik, addig a technokrata uralom a politikát a technológiai-gazdasági kényszerűségek (lásd még: „szakértelem”) belátására redukálja, a politikai versenyt pedig – érdemi vita híján – politikai termékek marketingkampányává zülleszti. A globális nagytőke a közpolitika szinte minden területét elragadó szabadkereskedelmi rendszereken keresztül éppen lassított puccsot hajt végre a demokratikus nemzetállamokkal szemben, a nemzeti kormányzás mozgástere folyamatosan szűkül. A globális kapitalizmus sajátossága, hogy a kizsákmányolás, az elnyomás súlypontja globális szintre tevődik át, ami persze nem szünteti meg a helyi mágnások, oligarchák elnyomását, fosztogatását sem. Éppen ezért a XXI. századra a nemzetet nyugodtan tekinthetjük egyfajta utolsó védvonalnak a globális nagytőke nyers érdekérvényesítésével szemben: a legnagyobb olyan identitásteremtő keretnek, ahol még értelmesen ellenőrizhetők a közösség tagjai részéről a közpolitikai döntések.

Csakhogy ebből a felismerésből – paradox módon – pont nem a kirekesztő nemzetkép, illetve a nemzeti szuverenitás abszolutizálása következik. A globalizáció ugyanis nyilvánvalóvá tette azt, ami a természetben amúgy is létezett: az emberek, emberi közösségek, így a nemzetek, kultúrák kölcsönös függőségét, egymásra utaltságát. A Föld sebeit csak globális cselekvéssel lehet begyógyítani, a spekulatív tőkemozgásokat csak globális fellépéssel lehet megállítani, a globális migrációs válság kiváltó okait kizárólag globális döntésekkel lehet felszámolni, és így tovább. Aki például meghiúsítja európai szinten a bér- és adóharmonizációt, az valójában saját nemzetének tagjait szolgáltatja ki a lefelé tartó bérverseny globális piacán, növelve ezzel a globális kizsákmányolást és – igaz, áttételesen – csökkentve saját szuverenitását. Helyesen jegyzi meg Pap Szilárd István, hogy a populista jobboldal világában a nemzet egyben arra is lehet eszköz, hogy a globális kapitalizmus veszteseinek indulatait – egy kirekesztő nemzetképpel operálva – más, még kiszolgáltatottabb csoportok ellen irányítsák, fokozva ezzel az elnyomást (avagy Vonával szólva: elzárva a néplelket a nemzettudattól). A kölcsönös függések rendszerében tehát már nem elég, ha egy nemzettudat a hagyományokat fogja át. A XXI. századi nemzettudat arra is képes, hogy egyszerre azonosítsa a saját nemzeti érdeket a globális térben és saját nemzetének globális felelősségét, s ahol érdekegyezés van, ott saját – vagy éppen az emberiség – fennmaradása érdekében társuljon más nemzetekkel.

A néplélek forrását is jelentő életvilág felszámolása a – természeti és kulturális – sokféleség, a választás szabadságának felszámolásával kezdődik. A sokféleséget akkor tudjuk megőrizni, ha a használat egyeduralmával szembeszegezzük a kímélet elvét: ehhez a személyes érintkezésen alapuló lokális közösségek szövedékeit, az emberléptékű gazdálkodás kereteit kellene újjáépíteni. Egy nemzettudat akkor képes fennmaradni, ha folyamatosan reflektál a hagyományaira, ha azokra nem lezárt/elzárt történetként, hanem az újabb és újabb generációk számára nyitott folyamatként tekint. Ehhez azonban rendelkeznie kell azzal a képességgel, hogy mintegy visszaemlékezzen: maga is alulról építkezve, történelmi közösségek sokaságából fejlődött ki. S ahhoz, hogy egy nemzettudat pontosan azonosítsa saját helyét és saját érdekeit a XXI. században, a kölcsönös függések rendszerében, erős öntudattal és erős helyi gazdasággal bíró, önrendelkezésre képes helyi közösségek sokaságára van szüksége. A XXI. századi nemzettudat tehát nem elnyomja, hanem magába foglalja a lokális, kisközösségi öntudatok és hagyományok sokaságát.

Azt írja végül Vona: túl kell jutnunk a bal- és jobboldal meddő XX. századi küzdelmén. Ha arra gondol Vona Gábor, hogy a posztkommunista térségben a bal-jobb ellentétpár félrevezető, hiszen jobbára a letűnt kommunista rendszerhez fűződő érzelmi-egzisztenciális viszonyt fejezi ki, természetesen egyetértünk. Ha arra gondol Vona Gábor, hogy az elmúlt negyedszázadban az újrajátszott XX. századi történetek pontosan arra voltak jók, hogy a bal- és jobboldali elitek a másik szennyesével takarják el a magukét, miközben a fasisztázás és kommunistázás paravánja mögött szép csendben kirámolták az országot, akkor újfent egyetértünk. Igaz, ha ezen túl akarunk jutni, akkor első lépésben a politikai elitnek kellene kiszállnia a történelemkönyvekből. A Jobbiknak is. Ha viszont a bal-jobb meghaladása kapcsán arra gondol Vona Gábor, hogy létezik ideológiamentes politika, akkor van egy rossz hírem számára: ezt a műsort technokrata neoliberálisok játsszák. Ideológiamentes politika ugyanis nem létezik: az így címkézett portéka a status quo fenntartását szolgálja itthon és a nagyvilágban egyaránt. A globális kapitalizmusban is létezik viszont tőke–munka (illetve tőke–természet) ellentét, s előbb-utóbb mindenkinek színt kell vallania, hogy ebben a lényegi konfliktusban melyik oldalon áll.

Abban kétségkívül igaza van Vonának, hogy hidakra van szükség egymás felé, hiszen közösen kell ezt a hazát építenünk. Egy-egy hidat képezhetne egymás felé például egy befogadó nemzetkép és a politika eredeti értelmének helyreállítása. S ne feledjük: van egy nagyobb közös hazánk is, a Föld, amelyért mi, magyarok is felelősek vagyunk.

A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő

Felhasznált irodalom:
Vona Gábor: Néplélek és nemzettudat, Magyar Nemzet, 2017. 03. 17.
Pap Szilárd István: A Momentum és az üres nemzetkép, Kettős Mérce, 2017. 03. 17.
Lányi András: Az ökopolitika és a hagyomány, Ökotáj 31-32. (2003)
Ungár Péter: A szuverenitás védelmében, Magyar Nemzet, 2017. 02. 27.