„Ez azt jelenti, hogy 2018-ra nekünk kell a legerősebb párttá válnunk” – reagált Fekete-Győr András a Magyar Narancsnak adott múlt heti interjújában arra a felvetésre, hogy a jelenlegi választási rendszer egyértelműen a győztesnek kedvez. A Momentum Mozgalom elnökének felettébb ambiciózus kijelentését az ellenzéki pártok kötelező optimizmusán túl valami más is magyarázhatja. Méghozzá egy franciaországi siker – no nem a Momentumé, hanem Emmanuel Macroné. A frissen beiktatott francia elnök látszólag a semmiből érkezett – bár két évig miniszteri posztot töltött be az előző ciklusban, nem klasszikus pártemberről van szó –, és a választások előtti évben alapított politikai mozgalmat. Sikerrel különböztette meg magát a „múlt” pártjainak képviselőitől, jó érzékkel alkalmazta a legmodernebb kampánytechnikákat, és persze fiatal, szemtelenül fiatal. Ha pedig a korszellem az ilyen politikusoknak kedvez, abból hazánkban leginkább Fekete-Győr András és az általa vezetett mozgalom profitálhat.
Ha viszont a karakterbeli hasonlóságok mellett a politikai környezetből fakadó különbségeket is számba vesszük, akkor van egy rossz hírünk a Momentum elnöke számára. Pontosabban nem is egy. Először is a franciák idén minden idők egyik legnépszerűtlenebb köztársasági elnökének utódát keresték, és – ettől egyáltalán nem függetlenül – Francois Hollande pártja sem teljesített valami fényesen. Egy héttel az elnökválasztás előtt négy párt jelöltjének is igen nagy esélye volt továbbjutni a második fordulóba, de e formációk egyike sem a kormányzó Szocialista Párt volt (még a szélsőbaloldali Jean-Luc Mélenchon is jobban állt, mint a szocialisták által jelölt Benoit Hamon). Nálunk ezzel szemben a közhatalmat ténylegesen gyakorló kormányfő és pártja fölényesen vezeti a felméréseket, és egyelőre elképzelni sem könnyű olyan forgatókönyvet, hogy a választási versengés ne a Fidesz és egy másik párt vagy pártszövetség között dőljön el. Nemhogy 2018-ban, de még 2022-ben sem.
A másik alapvető különbség egyenesen következik a fentiekből. Macron csillagának gyors felíveléséhez az is kellett, hogy a franciaországi erőviszonyok egyszerre váljanak polarizálttá és kiegyenlítetté. Vagyis az, hogy a korábbi jobb-bal szembenállást több győzelemre esélyes jelölt versenye váltsa fel, akik többé-kevésbé hasonló arányban tudhatták maguk mögött a választókat. Ez ma Magyarországon ugyancsak elképzelhetetlen, legalábbis ami kormány és ellenzék küzdelmét illeti. Az ellenzéki térfélen viszont akár érvényesülhetne is a Macron-effektus, ha megvalósult volna az előválasztást szorgalmazók nagy álma, és az egymással (is) hadakozó baloldali formációk esetében a szimpatizánsok dönthetnék el, ki induljon Orbán Viktor ellen. (Kissé talán túlfeszítve az analógiát: ha nevető sokadikként ez Fekete-Győr lenne, akkor a „második körben” – akárcsak Macron Le Pennel – Vona Gáborral mérkőzhetne a legerősebb ellenzéki vezető címéért.) Szervezett előválasztási keretek híján viszont a Momentum csak az ellenzék polarizálásához járul hozzá, s kiegyenlítettebbé legfeljebb a baloldalon tudja tenni a küzdelmet. Mondanunk sem kell: a Fidesz nem kis örömére.
Így azonban feltehetőleg soha nem fog kiderülni, hogy Fekete-Győr András lehetett volna-e a magyar Macron. Ez persze nem jelenti azt, hogy 2018-ban a Momentum ne juthatna be a parlamentbe, és később ne válhatna belőle akár a kormányzásra is sikerrel aspiráló párt. Ha viszont így lesz, az már nem egy többé-kevésbé megnyerő személyiség üstökösszerű felbukkanásának lesz köszönhető, és nem is pusztán a körülmények kedvező összjátékának, hanem a kitartó, szívós munkának. Eddigi ismereteink alapján ez az egyetlen biztos recept, és ezzel a baloldali ellenzéknek sem ártana megbarátkoznia – ahelyett, hogy jó szokása szerint az éppen aktuális Macron eljövetelét várja.
