Egy népirtás emlékezete

Jó lenne végre megtalálni az egészséges együttélés módját történelmünkkel.

Nemrég volt a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulója és az erre emlékező nemzeti összetartozás napja, így nálunk is feltehető a kérdés: van-e joga egy közösségnek saját történelméhez? Mire és hogyan szabad emlékezni? Kell-e emlékezni egyáltalán, vagy hagyjuk már a múltat, és nézzünk a jövőbe?

Mindez azért jutott most az eszembe, mert az MTI arról adott hírt: megtiltotta a srebrenicai mészárlás és Szarajevó ostromának oktatását saját országrészében Milorad Dodik boszniai szerb elnök. Kijelentette: a Boszniai Szerb Köztársaság területén soha nem kerülhetnek használatba olyan tankönyvek, amelyek a főváros ostromáról vagy a népirtásról szólnak.

A szarajevói sajtó beszámolói szerint a boszniai szerb elnök heves reakciójának előzménye, hogy a százezer halálos áldozatot követelő 1992–1996-os boszniai háborúról eddig nem tanultak a diákok az iskolában. A nemzetközi közösség idevonatkozó javaslatát tiszteletben tartotta Bosznia-Hercegovina mindkét országrésze, azaz a főként bosnyákok és horvátok lakta Bosznia-hercegovinai Föderáció, valamint a többségében szerb Boszniai Szerb Köztársaság is. A bosnyák–horvát országrészben azonban most olyan tankönyvek jelentek meg, amelyekben benne van a háború leírása, és benne van egyebek mellett a Szarajevó szerb ostromára, valamint a mészárlásra vonatkozó rész is.

– Azokból a tankönyvekből itt soha nem fognak oktatni. Haragudjon csak, aki akar. Ha ilyen történeteket akarnak oktatni, akkor menjenek a Bosznia-hercegovinai Föderáció iskoláiba, azt mi nem akadályozhatjuk meg – fogalmazott Dodik. Lehetetlennek nevezte, hogy ilyen könyvekből oktassanak a szerb országrészben. – Ez nem igaz, és ezt itt nem fogják tanítani – szögezte le.

Szarajevó nekem különösen fontos város. Annak idején ott kezdődött háborús tudósítói, konfliktusos zónákba járó újságírói karrierem. Az akkor még létező Esti Hírlap munkatársaként jutottam be az elzárt városba, ahonnan többrészes riportsorozattal jelentkeztem. A várost ezerháromszáz napnál is hosszabb ideig tartották ostromzár alatt a boszniai szerb csapatok 1992 áprilisa és 1996 februárja között. Több mint tízezren meghaltak, köztük ezerhatszáznál több gyerek. A helyi beszámolók szerint naponta átlagosan háromszáz gránátot lőttek a városra, ennek következtében legalább ötvenezren megsebesültek. A 380 ezres boszniai főváros az ostrom idejére víz, áram és fűtés nélkül maradt.

Srebrenica még borzasztóbb történet: a városka az ENSZ védelme alatt állt, de a holland békefenntartók tétlenül nézték, ahogy a szerb csapatok elfoglalják 1995. július 11-én, majd elhurcolnak közel nyolcezer bosnyák férfit és fiút, akiket aztán a következő napokban lemészároltak. A vérengzést azóta a hágai Nemzetközi Törvényszék népirtásnak minősítette, és Radovan Karadzic akkori boszniai szerb elnököt negyven év börtönre ítélte. A srebrenicai eseményeket a második világháború óta elkövetett legszörnyűbb mészárlásnak tartják Európában, ám a hivatalos szerb álláspont szerint bár szörnyű bűncselekmények történtek ott, a gyilkosságokat nem lehet népirtásnak minősíteni.

Szarajevóra visszatérve, értem ugyan a politikus logikáját, de nem tudom elfogadni. Amiről nem beszélünk, az kikopik az emlékezetből: nekem sem egyszerű előhívnom az emlékeimet azokról a borzalmas napokról. Húsz-egynéhány év nagy idő, és akkor még nem volt internetes világ, ezért a kereső nem segít. Az egykori újságcikkek, amelyeket bedobozolva tartottam a lakásom pincéjében, tavaly trópusi eső áldozatai lettek, így újraolvasással sem tudom frissíteni a memóriámat. Képek maradtak meg: felborult villamos fedezékében állunk, hogy aztán cikcakkban átszaladjunk az útkereszteződésen, mert a dombokról belátható szakaszokat szerb mesterlövészek tartják ellenőrzésük alatt. A mai gyerekek ezt csak videojátékban tudják elképzelni, de az akkori szarajevóiaknak nem volt újraindító gombjuk, ha találat érte őket.

Emlékszem a piacot ért aknatalálatra – akkor épp nem voltam a városban, de a hatvannyolc ember halálával járó támadás sokkoló képei az egész világot elborzasztották. Eszembe jut egy vacsora az egyik ottani magyar családnál, rögtön az ostrom után: a magunkkal hozott főtt tojást olyan áhítattal fogyasztották el – hiszen hónapok óta nem jutottak hozzá hasonlóhoz –, hogy attól a pillanattól egy falatot sem ettünk a fotós kollégával, mert így megmaradhatott minden nekik.

Őszinte leszek: nem tudom a jó választ. Az biztosan nem a helyes út, ha az alig két évtizedes múltat egyszerűen elhazudjuk. Viszont azt is igaz: ha nem tudjuk letenni Trianon vagy akár a holokauszt terheit, a saját frusztrációink rabjai lehetünk. Jó lenne már végre megtalálni az egészséges együttélés módját a történelmünkkel.