Egyetlenegy percig sem volt kérdés, hogy szeretjük a hazánkat, hogy nem hallgatjuk, hanem énekeljük a Himnuszt és a Szózatot – közben libabőrösek leszünk –, és igen: büszkék vagyunk a magyarságunkra. Legalábbis így emlékszem középiskolás korunkra. Pedig a nyolcvanas évek elején még javában a Kádár-rendszerben éltünk, amikor nem volt divat a későbbi gúnyos, megbélyegző és értelmetlen liberális kifejezéssel „magyarkodni”.
Akkoriban még nem augusztus 20-a, hanem november 7-e volt a legnagyobb „ünnep”, amikor hivatalosan a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat, ahogy mondtuk, a NOSZF-ot kellett éltetni, Tóth Árpád Új Istenét (egykori előadásomban a „Vörö Sistent”) kellett szavalni. Mégis elemi erővel hatott ránk Szörényi Levente és Bródy János 34 éve augusztus 20-ra időzített, de a nagy érdeklődés miatt előtte és utána többször is bemutatott István, a király című rockoperája. Olyannyira, hogy az iskolákban eredetileg a kommunista, marxista ideológia sulykolására kitalált „bevezetés a filozófiába” órákon csoda történt: tanárunkkal, egyben iskolánk KISZ-titkárával valódi, már-már demokratikus vitákat rendeztünk arról, kinek volt igaza: Istvánnak vagy Koppánynak.
Az akkori hatalom azért támogathatta-finanszírozhatta az előadások létrejöttét, mert István helyébe nem mást, mint a magyarságot 1956-ban eláruló, majd az akkori viszonyok között törvényes és mindenképpen a hazája oldalára álló miniszterelnököt, Nagy Imrét két évvel később kivégeztető Kádár Jánost képzelte. Természetesen nem szentként, de legalább második államalapítóként. Nem jött össze nekik, annak ellenére, hogy elhallgatták előlünk Magyarország valódi, különösen XX. századi történelmét. Nem beszéltek nekünk Erdélyről, Kárpátaljáról, a Felvidékről, a Délvidékről, nem volt szó Trianonról – mégsem sikerült az ördögi tervük. Ráadásul 2003-ban ott lehettem a székelyek között az István, a király csíksomlyói előadásán.
Osztályunk nem volt homogén csapat, azóta is sokféleképpen látjuk a világot, de mondanom sem kell, szinte mindannyian Koppányok voltunk. Szárnyalt a fantáziánk, és hányszor, de hányszor feltettük a történelmietlen kérdést: Mi lett volna, ha ? S vajon ma, 2017-ben ünnepelhettük volna-e Szent István helyett Szent Koppány ünnepét? És ahogy a műben Torda, a táltos megénekelte: győzünk Mohácsnál, Dózsa lesz György királyunk, Rákóczi világot hódít, Kossuthtal valóra válik a Duna menti köztársaság?
Szent István és az államalapítás a magyarság legnagyobb ünnepe marad. Akkor is, ha ma is vannak olyanok, kormányzati és ellenzéki oldalon egyaránt, akik ezt nem akarják. Ma már nem ideológiai megfontolásból, dehogy. Szimplán hatalomvágyból. Ebben a tekintetben édes mindegy, ki van a kormányrúdnál, és ki akarja azt megkaparintani. A Fidesz ugyan kisajátítaná augusztus 20-át, de nem jön össze neki: kereszténységről szónokolnak, Istenről beszélnek, de valójában kicsit sem gondolnak rá. A kormánypárti gyűlölködők Istennel és Szent Istvánnal mennek szembe, amikor ahelyett, hogy megvizsgálnák lelkiismeretüket, kijelölik a választóiknak: ki a gonosz, ki az ellenség. Erre kétharmados többséggel sem lenne joguk.
Orbán Viktor miniszterelnök – hanyagolva az általa vezetett ország „születésnapját” – augusztus 20-án még szabadságon volt, de társai harcoltak Sorossal, Simicskával, Brüsszellel, az állítólagos háttérhatalommal, valamint részben megszokásból a szocialistákkal. Továbbá kiemelten a Jobbikkal és személyesen Vona Gábor pártelnökkel. A kisebb baloldali ellenzéki pártoknak viszont teljesen elment az eszük, amikor Szent Istvánkor – eredeti terveik szerint – hatalmas, kormánybuktató tüntetést szerveztek volna „A függetlenség napja” címmel. Agyrém. A magyarok nem voltak vevők erre, alig kétszáz érdeklődő vonta ki nem létező kardját.
Na de 2017-ben ki lehet István, és ki Koppány? Kinek van igaza? Itt az ideje, hogy a még-még demokratikusnak nevezhető vitákhoz visszatérjünk, amíg nem késő. A televíziós csatornákon ilyentájt rendre leadják az István, a király valamelyik változatát. Idén a Duna TV-n a 2015-ös felújítás ment a tűzijáték után. Bár részben eredeti szereplők voltak, az 1983-as előadás-sorozat paródiájának tűnt. Mindenesetre az előadott dalok, a Boldizsár Miklós Ezredforduló című drámájának felhasználásával írt sorok aktuálisabbak, mint valaha. A 2018 tavaszán esedékes országgyűlési választások közeledtével leginkább az első, a valójában 1971-es Illés-szerzemény: „Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget. Mondd, te kit választanál.”
Azokat semmiképpen sem, akik véleményemért kétségbe vonják a magyarságomat, de azokat sem, akik már – nem is egyszer – megtagadták a magyarságukat. Egyszerre akarok lenni Szent István és Koppány: „ oly nehéz a választás”.
