Egy tál lencséért

Az ellenzék saját halotti bizonyítványát állítja ki: legerősebb érveit is hátradobja egy leereszkedő kézfogásért.

Élt három napot a mi drága kísérletünk – írhatná valamely érzelmesebb megemlékező a korrupciós ügyek hosszabb elévülését célzó Vágó Gábor-féle népszavazási kezdeményezés fejfájára. Már ha lenne fejfája a vasárnap még a teljes ellenzéket megszólító, ám keddre jajkiáltás nélkül kimúló akciónak. Ha foglalkozna még vele bárki is a hét második felében.

A tervet már az ötletgazda sem gyászolja, a megszólítottak együttérzéséről pedig elég annyit írni, hogy a Jobbik és az Együtt önként dobta oda a kezdeményezést, amivel hónapokig felszínen tarthatták volna az egész országot behálózó korrupció témáját – a legfontosabb és legkínosabb ügyet, aminek kitartó sulykolásával változást lehetne elérni Magyarországon.

Az ötlet kifújt, megvették, tárgytalan – talán tényleg ennyi az egész, mindenki mehet a dolgára. Két dolog miatt mégis érdemes felidézni a történteket. A kormány reakciója és az ellenzék érdektelensége-dilettantizmusa túlmutatnak Vágó politikai akciójának keretein.

A kezdeményezést a Fidesz csak látszólag fogadta közönnyel. Gulyás Gergely, a párt alelnöke ugyan arról beszélt, hogy elég egy törvénymódosító javaslatot benyújtani, és a kormánypárt megszavazza az elévülés meghosszabbítását, de a nagyúri gesztus mögött felvillant a kétségbeesett igyekezet: el kell venni az ellenzéki akció élét, ami – ha „rossz kezekben” hagyják – a választás előtt mély sebet is vághatna a Fideszen.

Persze a téma nem új: mindenki tud Rogán Antal helikopterezéséről, Mészáros Lőrinc fekete lyukként növekvő cégbirodalmáról, a kaszinókirály Andy Vajna luxuséletéről – de az egyes információk elvesznek a magyar ugar kollektív tudatalattijában, és legfeljebb „a Gyurcsány is lopott, lopnak ezek mind” erre az egyetlen apatikus válasz.

Ha azonban a népszavazás mellett kiálló pártok nem sajnálják a fáradságot, és aktivistáik faluról falura járva példákkal magyarázzák el, mi a korrupció, akkor más lenne a helyzet.

Az átlagember talán követni sem bírja a feje felett röpködő százmilliárdok útját, de a részleteket érti. Ha elmagyarázzák neki, hogy a volt fideszes legfőbb ügyész Polt Péter felesége a jegybanknál dolgozik, és az asszony a fizetéséből havonta vehetne egy traktort; hogy a felcsúti gázszerelő annyit keresett tavaly, amiből kétóránként vásárolhatna egy családi házat; hogy Vajna Timi szó szerint aranyat eszik, miközben itthon milliók élnek a létminimum alatt – akkor kézzel fogható példákat kapna, és tudatosulna benne, hogy ez ellen ő is tehet.

Egy népszavazás nem váltja meg morálisan Magyarországot, de erőt és öntudatot adhat a védekezéshez, a változáshoz. Ezt az erőt a Fidesz nagyon nem akarja ellenzéki színekben látni: nem véletlen, hogy a Nyakó István-féle kezdeményezés szabotálása után viharos gyorsasággal kihátráltak a vasárnapi boltzár mögül, vagy hogy a Momentum 260 ezer összegyűjtött aláírását látva feladták a budapesti olimpia tervét is.

Ilyenkor saját érdemként könyvelik el a visszavonulást, és ehhez most a Jobbik és az Együtt, illetve a jobbikos törvénymódosítást megszavazó összes párt asszisztált a Fidesznek.

Ezzel az érintettek nem csupán egy erős kampánytémát adtak el, de meghazudtolták küldetésüket is – egy tál lencséért, a nagy testvér leereszkedő gesztusáért. Egy ellenzéki pártnak nem csak az a dolga, hogy kitöltse az ellenzékiség parlamentáris (vagy házon kívüli) kereteit, és lehívja az erre lehívható forrásokat. A fő cél a visszaélések elleni harc, a demokrácia és a civilek védelme lenne. Politikai értelemben pedig a választási győzelem. Ha egy ellenzéki párt ezt nem érti, esetleg nem tartja fontosnak, akkor szakmailag vagy morálisan alkalmatlan vállalt küldetésére. Akkor politikai vagy erkölcsi értelemben halott, még ha élőnek is tűnik, hiszen szívhangként időről időre kiküld egy-egy sajtóközleményt. Kijárna neki is szimbolikusan egy fejfa.