Tony Judt írja Balsors ül e tájon című tanulmányában: „A legtöbb ember számára többnyire nem a liberális gyakorlat vagy a demokratikus szabályok legitimálják és teszik hitelessé a politikai rendszert, hanem a rend és a kiszámíthatóság.” A szerző nem rólunk, magyarokról beszél – bár balsors dolgában aligha van nálunk illetékesebb –, hanem az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió országainak az utóbbi években felerősödött és kiéleződő társadalmi problémáiról fejti ki véleményét. A számos példával alátámasztott elemzőmunka egyik konklúziója: a választó számára a határozottság, a kiszámíthatóság, a törvényes rend, az erős, stabil kormányzás nagyon fontos értékek. Az együttműködésre képtelen ellenzéki pártok nyilván nem értenek egyet Tony Judttal. Különben rivalizálásukkal, önsorsrontó kijelentéseikkel nem Orbán Viktor pozícióját erősítenék nap mint nap. A Jobbik legalább kivétel: Vona leginkább Orbánra lő. De ő viszont az összes többi párt céltáblája is.
Tony Judt vizsgálódásával rokon kutatás hazánkban is történt, és hasonló eredményre jutott. A Friedrich Ebert Alapítvány és a Policy Solutions elemzőintézetek kutatási eredményei is igazolták a fentieket. A lényeg: a magyarok legfontosabb álmai és vágyai baloldali álmok és vágyak. Tízből négy magyar gondolja úgy, hogy 1989 előtt volt a legjobb magyarnak lenni, jegyzi meg Boros Tamás a Mindenkinek van egy álma című írásában. Az emberek közül sokan úgy érzik, a késő kádári diktatúrában biztonságban voltak, tervezhettek, és volt jó néhány év, amikor gyarapodtak is. Elmondható hasonló a rendszerváltás utáni évekről? Különösen az elmúlt közel nyolcról, amikor a nyomor és a kilátástalanság fokozódása párosult a kormány keltette gyűlölködéssel és egzisztenciális félelemmel, a szorgos munka eredményének eltulajdonításával? Ha ez így van, ha a választók többsége elégedetlen – akkor miként lehet a 2018-as választás fő esélyese a jogállamot felszámoló korrupt önkényuralmi rendszer?
A jelenlegi támogatottsági és médiaviszonyok mellett az egyes pártok lehetőségei szűkösek. Az Országgyűlés vitáiban a kormány egyre keményebb ellenállásba ütközik. Választói kapcsolataikat mind határozottabban építik a pártok, törekedve arra, hogy országos kérdésekkel foglalkozó programjuk ismert legyen. De ezek a programok „szórnak”, nem épülnek egymásra – és a Fidesz-propaganda falán kevés tud áttörni. Tetszik, nem tetszik: külön-külön esélytelenek. Úgy gondolom, két potens párt van az ellenzékiek között. Nélkülük nincs győzelem.
Az MSZP nehéz időszakot él. Húztak egy vonalat 2010-nél a múlt és jelen közé. Nem kívánnak visszafelé nézni. Szakítani kell a 2010 előtti világgal, mondta Molnár Gyula a Magyar Nemzetnek augusztusban. Sajnálatos a múlt tagadása. Még inkább az, hogy adós a párt a jövő felmutatásával. Mikor történik ez meg? A választó időben szembesül-e végre egy határozott, egységes, szilárd, ugyanakkor nyitott kiállással?
A Jobbiknak is a múlttal van gondja. Szeretné elfeledtetni a társadalommal a színre lépést, a félelemkeltést a cigányság körében, az uniós zászló égetését. Úgy kell a Fidesz ellen fellépnie, hogy az a Jobbik korábbi programját valósítja meg. Vonáékat segíteni kellene, nem támadni a múltjuk meghaladásában. A Jobbik múltja – a Fidesz jövője. Mindkét párt félúton van. Vonának az Orbán elleni markáns fellépése a parlamentben, a párt képviselőinek a jövőre vonatkozó határozott, egyértelmű megnyilvánulásai jó irányt képviselnek, bizalmat érdemelnek. A párt támogatottságát – tapasztalatom szerint – a középre húzódás növeli. Számolni kell a Jobbikkal. Kirekesztésük ma már káros. Megítélésükben leragadni a múltnál – egyre anakronisztikusabb.
Tony Judt véleményét hazánkban számok igazolják. Az Orbán-kormány romboló tevékenységével 5-5,5 millió választó elégedetlen. Ennyi elég lenne a bukásához. Az ellenzéki győzelem valószínűsége mégis kicsi. Mintegy 2,6 millió választó nem talál neki tetsző programmal bíró, határozott vezetésű pártot. A Fidesz számíthat hithű 2 millió támogatójára. A Jobbiknak is van 1 millió elkötelezett szimpatizánsa. A többi párt támogatóinak száma: 1,9 millió.
A magukat demokrataként meghatározó pártok ezzel az 1,9 millió választópolgárral a hátuk mögött mondanak le a 2,6 millió bizonytalan polgár bizalmának megszerzéséről, mert a rivalizálásban mindegyik lát esélyt pozíciójának erősítésére. Vannak, akik szerint elég januárban tető alá hozni egy együttműködést: a választóknak marad idejük a helyes döntés meghozatalára áprilisban. Csakhogy 2014-ben az MSZP akkori elnöke által vezetett „Összefogás” (amelyet ugyanő még 2013 decemberében is elutasított!) kipróbálta ezt a forgatókönyvet. Kiderült: ha a választópolgárban hosszú hónapok alatt kialakul az a vélemény, hogy „ezek” csak civakodni és ígérgetni tudnak, akkor nehéz meggyőzni arról, hogy ez már nincs így. Ha a pártok összefogását a jól fizető állás és némi hatalom megszerzésével asszociálja a választó, akkor döntésében tartósan ez lesz a meghatározó elem.
Mindez az ellenzék vereségének és a Fidesz győzelmének a forgatókönyve. Amennyiben e pártok nagy része továbbra sem számol a választókkal, a Fidesz hatalomban marad. Minél később egyeznek meg – annál kisebb a siker esélye. Egy ponton túl csak az Orbán Viktorral való koalíciókötésnek maradhat valamennyi valószínűsége. Sokan gondolják azt már ma is, hogy a pártok egy része ezt tartja célnak. Orbán hatalmának fékezett habzásúvá alakítását és a mézesbödön közelségét. Tudomásul kell ezt vennünk?
Az idő ma az egyik legfontosabb tényező. A pártoknak – mindnek, a Jobbiknak is – meg kell állapodniuk abban a minimális programban, amely az ország jogállamiságát, polgárainak boldogulását belátható időn belül képes megteremteni. Egymás helyett a választókkal, az ország jövőjével kellene foglalkozniuk. Ami legalább ennyire fontos: minden választóhoz el kell jutni, reményt adva a felemelkedéshez.
A szerző a kutatási, technológiai és innovációs tanács egykori elnöke, az MSZP tagja
