Orbán Viktor valóságos súlyáról

A miniszterelnök nagypályás nemzetközi státusához Washington elismerése hiányzik.

A cikk nem foglalkozik kellő súllyal a magyar–orosz kapcsolatok fontosságával a Budapest–Washington viszonyban. Az amerikai külügyminisztériumot (nem a Fehér Házat!) Orbán különutasnak tartott oroszpolitikája és Putyin-barátsága zavarja a legjobban. Trump elnöksége alatt a State Department főleg emiatt blokkolt minden magyar közeledést, közte a lázasan várt Orbán–Trump-találkozót. Nemrégiben éppen a Washington Postban írtam arról, hogy az úgyszintén „demokráciadeficitben” szenvedő Lengyelországot – aktív oroszellenessége miatt – Washington mennyire másképpen kezeli, mint Magyarországot: „Varsóval szemben senki ne reménykedjen a hangos washingtoni kritikában, nem is beszélve a kétoldalú politikai kapcsolatoknak az orbáni Magyarországéhoz hasonlítható amerikai lefokozásában.”

A Foreign Policynél derűlátóbb vagyok a kétoldalú államközi kapcsolatok közeljövőbeni javulását illetően (beleértve a csúcstalálkozót). Miért? Wess Mitchell helyettes államtitkár személyében októbertől új vezetője van a külügyminisztérium Magyarországért is felelős regionális hivatalának. Közismert róla, hogy helyteleníti a nyílt politikai nyomásgyakorlást azokra a szövetségesekre, amelyek nem mindenben felelnek meg a „demokratikus elvárásoknak”. „A demokratikus értékek számítanak, de az (Oroszországgal szembeni) biztonsági érdekek elsődlegesek” – írja Mitchell a The Unquiet Frontier (Nyugtalan határvidék) című tavaly megjelent könyvében, amely kimutatható hatással volt Trump frissiben közzétett nemzetbiztonsági stratégiájára is. Megbízható forrásból értesültem itt, Washingtonban arról, hogy Mitchell helyteleníti a Magyarországgal szemben követett eddigi, leértékelő washingtoni politikai vonalat, közte a magyar vidéki média amerikai pénzügyi támogatását, amit a külügyminisztérium egy másik hivatala kezdeményezett még korábban. Ennek tükrében – és ha Budapest hajlandó oroszpolitikája felülvizsgálatára – az új évben elképzelhető lesz a szintemelkedés az államközi diplomáciában.

Végezetül egy politikai talány, amelyről sem a Foreign Policy, sem mások nem beszélnek. Budapest számára csak a Washingtonnal folytatott kétoldalú politikában viszonzatlan a szerelem. Ennek ellenére kiemelkedően sikeres a gazdasági együttműködés és jók a kapcsolatok más szférákban is. Akkor miért a lázas igyekezet egy maximum egyórás fehér házi vizit miatt? Erre a választ elsősorban Orbán Viktor politikai habitusában kell keresni. A magyar miniszterelnök – duzzadó hatalmi ambícióit követve – mindenáron nagypályás játékos akar lenni a nemzetközi politikában. (Hogy ez mennyiben szolgálja a nemzeti érdeket, arról megoszlanak a vélemények.) Ezt nem kis mértékben már sikerült is elérnie. Ezért vagy azért, de egész Európa Orbánról beszél, a közvélemény-kutatások az Európai Unió egyik legbefolyásosabb szereplőjének tartják, utcahosszal megelőzve például a V4 többi vezetőjét. Egy kis ország miniszterelnökeként önsúlyát messze meghaladó szerepre tett szert az európai nagypolitikában, ügyesen kihasználva az EU belső válságát, a bevándorlási káoszt és a kulcsországok vezetőinek gyengeségeit. A Brüsszel- és Merkel-ellenes erők európai zászlóshajója lett. A Putyinnal fenntartott különleges kapcsolat is többnyire a nagypályát szolgálja. Megvan a moszkvai elismerés (talán több is a kelleténél). A keleti nyitás keretében Pekinggel is sikerült némileg speciális viszonyt teremteni. Csak a washingtoni elismerés hiányzik. Ám az láthatóan nagyon.

A szerző főtanácsadó, a Világbank volt vezető közgazdásza