Úgy tűnik, a kormány és a kormánypártok tagjai számára egy parancsolat létezik a kötelező sorosozás mellett, ez pedig a hallgatás törvénye. Mintha csak Szicíliában lennénk, ahol az omertà mindenkire nézve kötelező, és ha valaki megszegi, nem biztos, hogy érdemes tartós tejet vásárolnia.
Talán éppen azért vezető „irányzat” ma a hallgatás, mert úgy gondolják, ha nem mondanak róla semmit, akkor a probléma nem is létezik. Bármilyen, a kabinet számára kényelmetlen ügy kerül napvilágra, két dologra bizton számíthatunk. Egyrészt bármi legyen a téma, bárki hozza nyilvánosságra a tényeket, a reakció az lesz, hogy az illető szervezet vagy média Soros-bérenc, Soros emberei veszik körül, vagy tanácsadó testületének kétharmada valamilyen módon kapcsolódik a Soros-féle alapítványhoz, illetve a Soros-hálózathoz. Ha ez nem működik, akkor a másik terv lép életbe a vádaskodás helyett: a hallgatás.
Időnként előfordul, hogy egyszerűen visszalépnek olyan ügyekben, amelyek minimális presztízsveszteséggel is járnának – ilyen volt a vasárnapi boltzár vagy a budapesti olimpia rendezésével kapcsolatos népszavazás kérdése –, majd az egészet a hazaáruló, Soros-bérenc, mindenkitől egyhavi pénzt elvevő ellenzék nyakába próbálják varrni. Esetleg mondvacsinált indokokkal húzzák az időt, hátha a közvélemény elveszti az érdeklődését. Így elérhetik, hogy mire valami kiderül, már senki sem emlékszik arra, miről is volt szó eredetileg. Úgy megy ez, mint a viccben: banánt osztogatnak vagy autót fosztogatnak. Bármeddig lehet csűrni-csavarni.
Ez a kommunikációs módszertan mutatkozik meg Szigetvári Viktor ügyében is. Az Együtt politikusa azt szeretné megtudni, vajon milyen összegekből áll az új Puskás Ferenc Stadion 190 milliárd forintos, közpénzből kifizetendő összköltsége. Az építésért felelős Nemzeti Sportközpontok (NSK) ahelyett, hogy válaszolna, kiadná az egyébként közérdekű adatot, húzza az időt, előbb húsz-, később tizenhatezer forintot kér az adatokért, majd amikor Szigetvári pártja átutalja a kért összeget, visszaküldi azzal, hogy nem a párt, hanem a politikus volt az adatkérő. Szigetvári most újra próbálkozik, ám az NSK a törvények alapján ismét nyert harminc napot, ami talán elég idő lesz ahhoz, hogy mire megszületik a válasz, a közvélemény túllépjen ezen a kérdésen. Kíváncsiak voltunk arra is, vajon Németh Szilárd el tud-e számolni azzal a csekély 2,4 milliárd forinttal, amelyet az állam az általa létesített, a lakására bejelentett alapítványnak utalt át, mondván így hamarabb megszülethet a Kozma István Magyar Birkózó Akadémia, hiszen az állami bürokráciát kicselezve gyorsabb lesz az ügyintézés. Se válasz, se egy kapavágás Csepelen, az akadémia bejelentett címén. Máskor az Emberi Erőforrások Minisztériuma felejtett el válaszolni arra a kérdésünkre, vajon hol tart az a vizsgálat, amelynek arra kellene fényt derítenie, miként lehetséges az, hogy Balatonfüreden a kézilabda működéséért felelős alapítvány 500 millió forintos taotámogatást igényelt a helyi akadémia kollégiumának felépítésére, a diákok elszállásolására hivatott épület helyén mégis a mai napig egy négycsillagos wellnesshotel működik. A paksi atomerőmű bővítését célzó beruházásról szóló megállapodások esetében továbbra is hétpecsétes államtitok, vajon kell-e, és ha igen, mennyit kell fizetnünk az oroszoknak, ha felbontjuk a szerződést. Süli János tárca nélküli miniszter egyelőre a szerződés nem titkos részleteit sem adja ki arra hivatkozva, hogy sérthetik a Roszatom leányvállalatának üzleti titkait.
A kormány tagjai, úgy tűnik, jól ismerik a népszerű szicíliai közmondást: cu è surdu, orbu e taci, campa cent’anni ’mpaci, azaz a süket, a vak és a néma akár száz évet is élhet békében. Úgy tűnik, akár a hatalomban is.
