Az ellenzék felelőssége

Márki-Zay Péter mögé odaálltak a kiábrándult Fidesz-szavazók, mert ő is egy közülük.

Hatalmas az ellenzék felelőssége Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi győzelme után. Az eddig fideszes városban, ahol a polgármester-választás előtt még 70 százalékos többségről is beszéltek kormánypártiak, kiütéses győzelmet aratott egy két hónapja még ismeretlen „politikus”. Márki-Zay Péter megmutatta: egy hiteles jelölt a teljes ellenzék támogatásával ilyen hendikepes pályán is fölényesen legyőzheti az Orbán-pártot.

Az ellenzéki szavazók örömünnepet ülnek, mert úgy vélik – előzőleg a kormányoldal sem kommunikált mást –, hogy a voksolás az április 8-án tartandó országgyűlési választás főpróbája volt, s máris látni vélik a közelgő győzelmet. Érdemes azonban alaposabban megnézni, hogy mi vezetett Márki-Zay sikeréhez.

Először is jól képzett, ötdiplomás jelöltről beszélhetünk. Márki-Zay a katolikus közösség világi vezetője, hétgyermekes családban él boldogan. Bejárta a világot, számos nemzetközi nagyvállalatnál szerzett vezetői gyakorlatot. Ő az igazi, a tipikus keresztény polgári értelmiségi. Olyan ember, amilyennel az első Orbán-kormány fel akarta építeni a polgári Magyarországot. Ilyenek mára alig-alig maradtak a Fidesz-táborban, hiszen rájöttek, hogy a polgári Magyarország csak szlogen, „politikai termék” volt. Tehát a megválasztott polgármester volt a tökéletes jelölt, aki maga mögött tudhatta a kiábrándult Fidesz-szavazókat, hiszen ő is egy közülük.

A győzelem aránya (57,49 százalék 41,63 ellenében) fergetegesnek tűnik, de nem az, ha figyelembe vesszük, hány párt támogatta Márki-Zay Pétert. Ebből az következne, hogy csak akkor számíthat biztos sikerre az ellenzék, ha egyetlen jelölt áll szemben a kormánypártokéval április 8-án.

Hódmezővásárhelyig úgy látszott, ennek semmi esélye. Majd épp az időközi választás után hozta nyilvánosságra az LMP, hogy a múlt héten úgy döntött: tárgyalásokat kezdeményez a Jobbikkal és az MSZP-vel valamifajta együttműködésről. A jobbikos Volner János a Hír TV-ben mondta el, hogy már tavaly nyáron kezdeményezték az együttműködést, de akkor a baloldal durván visszautasította őket. Mindebből arra lehet következtetni, hogy talán mégsem teljesen esélytelen legalább az egyéni választókörzetek tisztes részében az összefogás vagy a koordináció.

A hódmezővásárhelyi voksolás után két kormánypárti megmondóember, Bayer Zsolt és Bencsik András is arra biztatta a fideszes tábort, hogy azonnal vizsgálják meg, mit hibáztak el. Bár a sorosozásból most visszavesznek – már ha valóban azt akarják, és képesek is rá –, a miniszterelnöki nyilatkozatokból úgy tűnik, továbbra is a migránstéma viszi a kampányt, miközben szabadcsapataik már a voksolás másnapján megjelentek az aluljárókban. Vagyis nem csapódott le a kormánypártnál, hogy az emberek Vásárhelyen nemet mondtak a gyűlöletpropagandára – és a lopásra –, holott az általános mozgósítás arra utal, hogy tisztában vannak vele: nagy a baj. Azért is, mert Hódmezővásárhelyen soha nem ment el annyi fideszes szavazni, mint most, és mégis kevesen voltak. Ergo: helyben és nagy eséllyel országosan sincs már komolyabb tartaléka a Fidesznek.

Az ellenzék ezzel együtt nem dőlhet hátra. A radikális változásokért a cél már nemhogy a győzelem, akár a kétharmad elérése is lehetne. Ez most elérhetetlen csodának tűnhet – ám ki gondolta volna, hogy Márki-Zay fölényesen verheti Lázár János emberét? Miután az elmúlt két hónapban egyes felmérések szerint kilenc százalékpontot esett a Fidesz népszerűsége, a 106 egyéni körzetre kiterjedő, a teljes ellenzéket felölelő koordináció esetén nem elképzelhetetlen az a csoda. Ha nem sikerülne, de kisebbségbe kerülne a Fidesz, akkor nehéz lenne elképzelni, hogy egy ellenzéki szivárványkoalíció képes lenne négy évig vezetni az országot.

Kétharmados többség esetén azonban el lehetne indítani a felelősségre vonást, és egy új választási törvény megszavazását követően kiírt – immár arányos rendszerű – választás esetén nem lenne többé félnivalója az országnak. Jó eséllyel olyan kormányzás következhetne koalíciós alapon, amelynél elképzelhetetlenek az előző két ciklust jellemző túlkapások.

Ahhoz, hogy mindez megtörténhessen – egyfajta csodaként –, a Demokratikus Koalíciótól a Jobbikig minden pártnak össze kellene hangolnia a jelöltindítást az egyéni körzetek mindegyikében vagy legalábbis a döntő többségükben. Ehhez még vissza sem kell léptetni a jelöltjüket, elég, ha bejelentik, hogy pusztán taktikai okokból marad porondon. Ad absurdum azt is megtehetik, hogy saját emberük ellen kampányolnak, és az esélyes ellenzéki támogatására szólítják föl híveiket. Ha nem ragadják meg az épp világosan körvonalazódó történelmi esélyt, mert fontosabbak a szűk pártérdekeik, akkor nem lesz sanszuk semmire. Mindezzel aztán a választók előtt kell elszámolniuk.