A választás közeledtével a közvélemény-kutatók egyre többet beszéltek arról, hogy megnehezíti az előrejelzést a szavazók „titkolózása”. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy gyakorlatilag mindegyikük felülmérte a Fideszt. Egyetértés volt abban is, hogy ennek a mértéke viszont szinte megbecsülhetetlen. Ebben a bizonytalan mezőben azután ki-ki „ízlése szerint” várt biztos vagy szűk Fidesz-győzelmet, miközben egyesek azt sem tartották kizártnak, hogy a kormánypárt elveszíti az abszolút többséget.
A közvélemény-kutatásoknak valóban alapvető nehézsége, hogy mit lehet kezdeni azokkal, akik egyszerűen elutasítják, hogy válaszoljanak a felmérőnek.
Jelen esetben azonban rendelkezésre állnak számszerű adatok, amelyek alapvető fontosságúak a választási eredmény számítása szempontjából, és egyértelműen azt valószínűsítik, hogy a kormány elveszíti többségét. A Közös Ország Mozgalom felmérései a legtöbb választókerületben rákérdeztek arra is, hogy az interjúvolt személy melyik pártra szavazott 2014-ben. Ha ezeket az adatokat összevetjük az adott választókerület tényleges eredményeivel, jelentős eltérést láthatunk. Az derül ki, hogy azok között, akik hajlandók válaszolni a közvélemény-kutatóknak, jóval magasabb arányban vannak olyanok, akik azt állítják, hogy négy éve a kormánypártot támogatták, mint amilyen eredményt az ténylegesen elért.
Az eltérésnek nem lehet oka a „győzteshez húzás” közismert jelensége, amit általánosan tapasztalnak a közvélemény-kutatók közvetlenül a választások után. Nemcsak azért nem, mert négy évvel ezelőtti választásról van szó. Hanem még inkább azért, mert azok között, akik 2014-es Fidesz-szavazóknak mondják magukat, sokan – egyes kerületekben nagyon sokan – állítják azt, hogy most másik pártra akarnak szavazni. Ezek az adatok alighanem minden másnál aggasztóbbak a kormány számára.
Számszerűen ez azt jelenti, hogy a 2014-es Fidesz-választókhoz képest a most a Fideszre szavazni akarók száma e felmérések szerint átlagosan negyedével alacsonyabb. (Egész kiugró Szolnok 1. esete, ahol a különbség 40 százalékos). Azaz ennyi valamikori Fidesz-szavazó fordított hátat a pártjának. (Pontosabban ez nettó eredmény. Bár feltehetően kevesen, de olyanok is vannak, akik 2014-ben nem a Fideszre szavaztak, de most azt tervezik. A kettő különbözetét mutatja az átlagosan 25 százalékos szavazóvesztés.)
Az adat egyértelműen mutatja, hogy a közvélemény-kutatások nagyon nagy mértékben mérik fölül a Fideszt. Egyszerűen azért, mert az általuk kimutatott százalékos arányok nem a ténylegesen várható szavazók pártszimpátiájának arányait jelzik, hanem egy olyan részhalmazét, amelyen belül erősen felülreprezentáltak a 2014-es Fidesz-szavazók. Igazából ez egyáltalán nem meglepő. Csak azt a vélelmezhető tényt igazolja, hogy az ellenzéki szavazók bizalmatlanabbak a közvélemény-kutatókkal szemben, mert általában tartanak attól, hogy a kormánnyal szembeni ellenszenvüket nyíltan kifejezésre juttassák.
A választási eredmény megbecsülésénél ezt a döntő jelentőségű tényezőt eddig nem igazán vették figyelembe. Arra nézve születtek becslések, hogy a választási szándékukat eltitkolóknak – egyéb kérdésekre adott válaszuk alapján – mi lehet a pártszimpátiájuk, vagy legalábbis, hogy kormánypárti vagy ellenzéki szavazók lesznek-e. Egészen más kérdés az, hogy milyen arányok várhatók akkor, ha figyelembe vesszük a Fidesz túlreprezentáltságát a válaszolók között.
A következő példával lehet érzékeltetni a jelenséget. (A példában szereplő számok a könnyebb követhetőség érdekében kerekítettek, nem valamelyik választókerületi mérésből származnak, de közel vannak azok átlagához.) Tegyük fel, hogy egy adott választókerületben a Fidesz 2014-ben 45 százalékot ért el, a közvélemény-kutatónak válaszolni hajlandók között azonban 60 százalék a valamikori Fidesz-szavazók aránya, a mostani választói szándékot tekintve pedig megint csak 45 százalék mondja azt, hogy Orbán Viktor pártjára akar szavazni. Ebben az esetben nem arra lehet számítani, amit „a számok mutatnak”, vagyis hogy a kormánypárt a négy évvel ezelőtti támogatottságra számíthat. Hanem azt, hogy elveszítette szavazói negyedét, és ez igen komoly veszteséget jelenthet a szavazói arányban is. Pontos számok természetesen nem állapíthatók meg, hiszen azok nagyon sok nem ismert adattól függenek. Nem tudható, hogy az egyáltalán nem válaszolók között milyen arányban vannak a négy évvel ezelőtti kormánypártiak, és azok közül mennyien pártoltak el mostanára (bár nehéz lenne okot találni arra, hogy ott jóval kevesebb lenne ez a veszteség, mint a válaszolók között). Természetesen a részvételi arány is jelentősen befolyásolja, hogy a Fidesz támogatóvesztése százalékban mennyit fog jelenteni. A jelenség azonban igen erőteljes.
Érdemes ezt összevetni a hódmezővásárhelyi polgármester-választással kapcsolatos várakozásokkal, illetve a tényleges eredménnyel. Bár nem hoztak nyilvánosságra előzetes közvélemény-kutatásokat, több szakember is állítja, hogy van tudomása van olyanokról, és a mérések 60 százalékos kormánypárti győzelmet jeleztek előre. A valóság ezzel szemben nem egészen 42 százalék volt. Bár ehhez jelentősen hozzájárulhatott a kampány vége felé egyre inkább Márki-Zay Péter felé forduló szimpátia, minden bizonnyal benne volt a KOM-felmérésekből kiolvasható tendencia is.
Ha ez így van, akkor téves a közvélemény-kutatók és politológusok által általánosan elfogadott feltételezés is, hogy bár a Fidesz az elmúlt években nem szerzett új szavazókat, nem is igen vesztett. A jelzett adatok azt mutatják, hogy jelentős részüket igenis elveszítette.
Konkrét számokra is le lehet ezt fordítani. A választási eredménnyel kapcsolatos becslések általában hónapok – ha nem évek – óta abból indulnak ki, hogy a Fidesznek van egy 2-2,5 milliós biztos tábora. Az ellenzéki pártokkal szimpatizálók összesen többen vannak ennél, de megosztottak. Ezért a választás kimenetelét az dönti el, hogy mennyire képesek mobilizálni, illetve koordinálni, az egyes kerületekben egy jelölt mögé állítani az ellenzéki szavazókat. Mára egyre világosabb, hogy ennek a lehetőségei korlátozottak.
Alapvetően új helyzetet jelent, hogy a fentiek alapján azzal lehet számolni: a Fidesznek nem lesz 2 millió szavazója. Ez azt jelenti, hogy támogatottsága még viszonylag alacsony, 60–65 százalék közötti részvétel esetén is 40 százalék alá, magas részvételnél akár a 35 százalék környékére eshet. Ez egyértelműen arra mutat, hogy a Fidesz nagy valószínűséggel elveszíti abszolút többségét. Ennek mértéke egyrészt a részvételi aránytól, másrészt az egyéni választókerületi eredményektől függ.
Az elmúlt hetek eseményei ugyanakkor jelentősen módosították az ellenzék által megnyerhető kerületek pártok közötti eloszlásával kapcsolatos esélyeket is. A Jobbik érezhetően erősödött. Ennek egyik oka feltehetően az, hogy a kormány kampányának gyakorlatilag egyetlen témája, a migránsokkal való ijesztgetés a baloldallal szemben hatékonyabb. A jelentős számú szavazó, aki kormányváltást akar, de sikerült elültetni benne a félelmet a migránsoktól, könnyebben fog a Jobbikra szavazni, mint más ellenzéki pártokra. Másrészt az is kétségtelen, hogy az ellenzéki pártok közötti csatározások, amelyekből leginkább a Jobbik tudta kivonni magát, szintén az erősödését szolgálják. Ez is hozzájárulhatott, hogy a baloldali szavazók nagyobb arányban tudják elképzelni, hogy „taktikai szavazóként” jobbikos jelöltet támogassanak, mint fordítva.
Ennek következménye, hogy míg korábban úgy tűnt, a baloldalnak 30-35 egyéni győzelmet is van esélye aratni, s a Jobbiknál ez csak néhány esetben tűnt elképzelhetőnek, addig most már reálisnak tűnik, hogy Vona Gábor pártja szerezzen többtucatnyi egyéni mandátumot. Ugyanakkor a fővárosi és vidéki nagyvárosi „baloldali” választókerületek sorsa bizonytalanabbá vált. Koordináció hiányában elképzelhető, hogy a Fidesz akár 30 százalékkal is nyerjen kerületeket.
Mindezek figyelembevételével arra lehet számítani, hogy az ellenzék többséget szerez a következő parlamentben. Ennek mértéke – és ettől függően az azt követő időszak politikai lehetőségei – rövidesen világossá válik.
A szerző egyetemi oktató
