Március utolsó napján végre megnyugodhattunk. Nem vagyunk következmények nélküli ország! Fricz Tamás publicista leteheti a tollat, nem kell megírnia könyve folytatását, amelyben a magyar demokrácia 2010 utáni erkölcsi válságára is rámutathatna.
Bár egy-két párhuzam már 2005-ben is felvetődött. Medgyessy Péter után Szita Károly sem volt hajlandó lemondani ügynökmúltja miatt. Igaz, az antikommunista Fideszben neki kicsit kellemetlenebb volt ez, de túlélte. Mindenesetre az MSZP–SZDSZ-kormányok tisztázatlan ügyei miatt joggal háborgott Fricz. Nyilván dühös azóta is, elvégre 2010 után is történt egy s más. Trafikok elosztogatása baráti vállalkozóknak, Elios-ügy, Kósa Lajos közjegyzői okirata, Semjén Zsolt szarvasvadászatai – hogy csak néhányat említsünk.
De mint mondtuk, a minap szerencsére kiderült: nem lehet a szabályokat következmények nélkül semmibe venni. Hiába hitték a 444 újságírói, hogy bármit megtehetnek. Még lőhettek pár képet a pufimellényes Orbán Viktorról Felcsúton, aztán kivezették őket a Pancho Arénából. Igaz, nem volt könnyű dolguk a biztonságiaknak: az újságírók képesek voltak fennakadni azon, hogy nem létező szabályra hivatkozva kell távozniuk. (Miszerint csak mobillal lehet fotót készíteni, fényképezőgéppel nem.) Klasszikus trükkhöz kellett folyamodni. A „menj ki, nézd meg, ott vagyok-e” típusú cselvetéshez hasonló módszer bevetése után a biztonságiak elinaltak.
Ráadásul Szöllősi Györgytől, a miniszterelnök kedvenc sportúságírójától tudjuk, hogy egy másik nem létező szabályt is megszegtek a 444-esek: nézőként vettek jegyet – de a fotózással szolgálatba helyezték magukat újságíróként. Visszatérő gond ez a sajtómunkásokkal: járnak-kelnek, aztán elmondják másoknak is, amit megtudtak. Ezt eleve büntetni kellene. Szerencsére épp Szöllősi lebegtette, ideje sajtókamarát szervezni. Akinek nincs akkreditációja és sajtóigazolványa, ne írhasson le semmit!
Akadnak hasonlóan megnyugtató további esetek is: a diáktüntetések résztvevői és tudósítói is megkapták ötvenezres csekkjüket, amiért megszegték a KRESZ-t. Úttesten közlekedtek ugyanis, ami hallatlan a demonstrációk történetében. Tudjuk egyáltalán, milyen tüntetők és tudósítók voltak ők? Lehet, nekik sem volt akkreditációjuk.
Egy másik diáktüntetőről, Rékasi Zsigmondról ne is beszéljünk, akinél az emlékezetes „graffitigate” után házkutatást is tartottak, a laptopját lefoglalták. Falfújás nem marad büntetlenül.
És mi kicsinyeskednénk még, hogy Kósa Lajosnál szó sem volt házkutatásról? Hiszen a Központi Nyomozó Ügyészség épp a napokban közölte, nem gyanús sem az 1300 milliárd, sem a miniszter édesanyjának ajándékozandó 800 millió. Miért lenne? Egy esetben azért mégis nyomozás indult: vizsgálják, történhetett-e közokirat-hamisítás. Igaz, a papír hitelességét maga Kósa ismerte el, de ez sem gond. Nem csodálkoznánk, ha utólag arra jutnának: érvénytelen a dokumentum, mert a közjegyző nem is értesített róla senkit. Esetleg az iroda kaphat valami kis bírságot, ahogy a pécsi portást is elbocsátották a bizonyos kocsibeállós jelenet után. Kósa persze biztos méltányos lesz újfent: levelet ír, hogy nézzék el a tévedést a közjegyzőnek. Emberek vagyunk, hibázunk!
Ahogy Szivek Norbert, a nemzeti vagyonkezelő első embere is csak viccelhetett, amikor azzal rontott a Malév GH-vezér Kisvári Jánosnak, hogy nem kellett volna bejelentenie a kartellgyanút. „De sikerült?” – kérdezte két éve Kovács Zoltán annak kapcsán, hogy megpróbálták eltitkolni a Magyar Nemzeti Bank közpénzszórását. Ugyanígy kérdezhetjük mi is: létrejött a kartellezés? Na ugye.
Foglalkozzunk inkább azzal, hogy az LMP-s Hadházy Ákos nem épített idős szomszédjának kacsalábon forgó palotát. Elvégre a jelek szerint kormánypárti politikusok csinálhatnak bármit, rendre kiderül, hogy valójában nem is történt semmi. Az ügyészség nem gyanakszik, nyomozás nem indul, a politikus hitelességi problémát nem talál. Úgy látszik, ebben az országban tényleg már csak úttestre tévedő diákok, stadionban fotózó újságírók és ellenzéki politikusok követnek el szabálysértéseket és bűncselekményeket.
Ne legyenek kétségeink: ha a vasárnapi választást a Fidesz–KDNP nyeri, ez így is marad. Vagy még ígyebbül. A miniszterelnök elvégre beígérte a jogi, erkölcsi és politikai elégtételt azoknak, akik a kormánynak kellemetlen ügyeket nyilvánosságra merik hozni. A kormánypárti politikusok pedig égnek a vágytól, hogy revansot vegyenek. A mostani választás egyik fő kérdése: szeretnénk-e, hogy a leleplezők bűnhődjenek, és ne a leleplezettek? Akarjuk-e, hogy aggódniuk csak a szabadon nyilatkozó tanároknak, a tüntető diákoknak és a kormánypárti korrupciót kapargatóknak kelljen? Meddig hagyjuk még bontani a jogállamiságot védő határkerítést?
