Farkastörvények Venezuelában

Tíz évvel ezelőtt volt Dél-Amerika északi részén egy virágzó ország. A képzett fiatalok özönlöttek az egyetemekről, folytak az építkezések, egymás után nyíltak a bevásárlóközpontok és az irodaházak.

Caracas, 2019. január 26. Nicolás Maduro hivatalban lévõ venezuelai elnök sajtóértekezletet tart a caracasi Miraflores elnöki palotában 2019. január 25-én.Két nappal korábban Juan Guaidó, a venezuelai ellenzéki többségû parlament elnöke az ország ideiglenes elnökévé nyilvánította magát a Maduro elleni tüntetésen. Maduro bejelentette, hogy kész találkozni ellenfelével, hogy párbeszédet kezdjen vele. MTI/EPA/EFE/Cristian Hernández Fotó: Cristian Hernández

Bár folyamatosak a tüntetések, Maduro – a hadsereggel az oldalán – nem enged: szerinte az ellenzék az Egyesült Államok trójai falova, Amerika pedig nem demokráciát akar, csak a gazdag olajtartalékok kellenek neki. A lakosságnak mindenesetre elege van. Nem elsősorban abból, hogy egy szocialista diktátor vezeti az országot, azzal nem volt gond Chávez idején. Hanem abból, hogy éheznek. A gyerekeiket nem tudják megetetni, mert hiába állnak egész nap sorban a bolt előtt, mire a pulthoz kerülnek, elfogy az élelmiszer. A betegek meghalnak a kórházakban, mert nincs gyógyszerimport. Hogy a lakosok átlagosan fejenként tíz kilót fogytak néhány év leforgása alatt. A nyugati médiában bőséggel láthatunk szívszorító videókat a csontsoványan hintázó venezuelai gyerekekről. És persze megemlítik azt is, hogy a Maduro-rezsim nem engedi be az amerikai humanitárius segélyeket.

De a dologban van némi irónia, és őszintén szólva nem csodálkozom, ha sokaknak viszket a tenyere ettől az álszenteskedéstől. Mert ezeknek a gyerekeknek nem kellene éhezniük, ha nem vontak volna az ország köré gazdasági embargót, és hagynák beáramlani a hiányzó termékeket. Ha az Egyesült Államok nem akarná kiéheztetni Madurót, és vele együtt járulékos veszteségként a venezuelai gyerekeket is. Persze rengeteg érv szól Maduro ellen. A helyzet tarthatatlan, és az elnök már messze antidemokratikus eszközöket használ a hatalomban maradásért. A hadsereg bőven túllépett a hatáskörén, ahogy erőszakosan beleszólt a lakosság véleménynyilvánításába. A történet ugyanakkor több morális dilemmát is felvet, bár kétlem, hogy Madurónak ­emiatt lennének álmatlan éjszakái.

A világnak ebben a régiójában az Egyesült Államok közeli, félelmetes nagyhatalom, az elnyomó, és elnökeinek kezéhez a nemzetüket védők vére tapad. Ennek tekintetében elgondolkodtató, hogy mi a teendő, ha a visszalépéssel az idegen hatalom kezébe kerül az ország. Meddig lehet elmenni? Mennyit lehet feláldozni a nép jövőbeli jólétéért és önállóságáért? De a kialakult helyzet nemcsak a vezetőkről szól, hanem sok kis, önálló döntés eredménye. Sokszor eszembe jut, hogy mit tennék a venezuelaiak helyében. Felvonulnék Donald Trumpot éltetve, átnyújtva az országom kulcsait az amerikai elnöknek azért, hogy végre véget érjen ez az őrület? Vagy beállnék a hadseregbe? Sokan a ­helyiek közül ezt az utat választották, hiszen így több ételhez és nagyobb biztonsághoz jutott a családjuk.

Nem akarok, nem is tudnék ítélkezni, hiszen, hála istennek, soha nem kerültem hasonló helyzetbe. Mindezzel azt akarom csupán érzékeltetni, hogy egy ilyen helyzetben a nép lelke meghasad. És valójában ez a legrosszabb, ami a venezuelaiakkal történt. Nem a két nagyhatalom versengése. Mert, ahogy Kolumbiában mondják, „minden pulykának eljön a maga szentestéje”. Ahogy most Madurónak, egyszer majd Guaidónak is. Biztos vagyok abban, hogy lesz még Amerika-ellenes tüntetés Venezuelában. De a hatalmi játszma sokkal nagyobb kárt okozott.

Az egykor prosperáló ország lakosai egymás ellen fordultak. Az éhség és a kétségbeesés erőszakot szült. Akinek valamije volt, attól elvették. Az utóbbi években veszélyessé vált Venezuelában jómódúnak lenni, például autóval járni. Vásárolni nem lehetett: nemcsak a hiány, hanem a hiperinfláció ­miatt sem. Így maradtak a farkastörvények. Az állapotok további tragédiát szültek: a fosztogatók sokszor továbbmentek, és nemcsak a javakat vették el, hanem egyre gyakrabban az életeket is. Ahogy ők mondják, a „rosszabbik énünk”, a spanyol hódítók vére került felszínre. A néplélek megváltozott.

De nemcsak a határokon belül, hanem kívül is. Ha valaki ma Dél-Amerikát járja, rengeteg venezuelaival fog találkozni, akik a legpiszkosabb kétkezi munkákat végzik, és a legolcsóbb szállásokon tengődnek. Egykori orvostanhallgatók, jogászok, mérnökök. Több mint hárommillió ember hagyta el az országot, és azóta keresi a megélhetést: sokan jobb híján az utcán kéregetnek. Alig három év alatt felütötte fejét a „venofóbia”, vagyis a venezuelaiak ellen irányuló xenofóbia is. Az egykor büszke és irigyelt nép hirtelen megvetetté és lenézetté vált, akikkel csak a baj jön az országba. Ecuadorból már sorra utasítják ki őket, Brazíliában tüntetnek a határ menti menekülttáborok ellen, hogy Kolumbiát ne is említsük.

Egy ilyen átalakulást nem lehet vezetőváltással megoldani. Vajon meddig tart majd, hogy a venezuelai lélek regenerálódjon, hogy a sebek begyógyuljanak? Van-e ebből kiút, vagy jó pár generációra sikerült romba dönteni ezt a dél-amerikai országot? Az biztos, hogy a történtek nem múlnak el nyomtalanul, hiszen mindannyian magunkban hordozzuk a történelmünket. Ha valakik, akkor mi, magyarok igazán tudjuk, milyen két nagyhatalom közt morzsolódni. Sok venezuelai barátom van, szívemen viselem a sorsukat. Adja az ég, hogy ez a megtört nép egy nap megerősödve, összefogva és újra büszkén sétáljon ki ebből a füstfelhőből.