Életünk kockázatos filmje

Nemcsak az integráció sikertelen, hanem a bevándorlók sem képesek ellátni a bonyolultabb munkákat vagy csak sokkal alacsonyabb színvonalon, a minőség tehát mindenképpen romlik.

Annak ellenére, hogy a kormányzat a helyzet súlyosságához méltón beszél a demográfiai problémákról és mindent megtesz a helyzet kezelése érdekében, a közvéleménynek egyelőre nem egyértelmű, hogy milyen brutális következményekkel kellene számolnunk – a ma élő emberek többségének életében is –, ha a népesedéspolitikában nem történne pozitív és alapvető elmozdulás.

Az európai és a hazai demográfiai válság, amely egyre inkább katasztrófajelleget ölt, olyan összeomlás, amely két-három-négy emberöltő alatt bekövetkezik, tehát az emberi élet szokásos időfelfogásában nem érzékeljük. Szerencsére emberi döntésekkel megállítható és az eredeti állapot helyreállítható.

Már ha persze tudomást veszünk a folyamatról és hajlandók vagyunk a gyermekvállalásról elég sokan olyan hosszú távú döntéseket hozni, amelyek megfordítják a trendeket. Ráadásul nem elég, hogy mi jól döntsünk, az is kell, hogy kellően sokan döntsenek jól, tehát nagyon határozottan mások döntéseire vagyunk utalva. Ha azonban nem avatkozunk be időben, és ezek a döntések elmaradnak, akkor lassítottfelvétel-sze­rűen, de megállíthatatlanul összeomlik a társadalmunk, a civilizációnk, a kultúránk.

A társadalmunkat, az országot, a gazdaságunkat nagyon sokféle szakember működteti, akik ismerik azokat a szabályokat, amelyek szerint élünk és működünk, és persze a nyelvünket. Ez rengeteg olyan szakma, egyedi munkafolyamat, amelyeket az elődeinktől tanultuk meg, és amelyek észrevétlenül be vannak ágyazva a kultúránkba és a lokalitásunkba.

Akkor tudunk normális és megszokott életet élni, ha olyanok vesznek körül bennünket, akik hozzánk hasonlóan, velünk együtt nőttek bele ugyanabba, a közös világunkba.

Ha kicseréljük az embereket, akkor minden más is megváltozik. Akkor megszűnik a mi világunk és egy másik alakul ki helyette. Sokan azt mondják, hogy ez a világ rendje. De ha így van, akkor miért szeretünk mégis a saját világunkban élni, miért beszélünk olyan nyelven, amelynek több száz éves mondatait is megértjük, és miért vannak ezeréves templomaink?

Ha elkezdenek eltűnni a csecsemők – ami azt jelenti, hogy az édesanyák is kevesebben lesznek –, akkor a következő években az óvodások ritkulnak meg, aztán a kisiskolások, aztán a középiskolások, majd a fiatal szakemberek, a mesteremberek, aztán a középkorúak. Körülbelül itt tartunk most. De az infrastruktúránkat, az ellátórendszereinket, az iskolákat, a kórházakat, a vízszolgáltatást, az útjavítást, a járványvédelmet mind-mind működtetni kell.

Először a nyugdíjkorhatár tolódik ki, aztán vagy külföldről importálunk vendégmunkásokat, bevándorlókat, vagy nem fogjuk tudni a szokott méretekben és színvonalon működtetni a rendszereinket. Persze tanárokat, rendőröket, bírókat és sok-sok másik szakembert nem is lehet importálni, hisz rengeteg olyan szakma van, amely kultúrafüggő.

Ha bárkinek kétsége van efelől, megtekintheti a nyugati országok csodás sikereit ezen a téren! Nemcsak az integráció sikertelen, hanem a bevándorlók, a „csereemberek” sem képesek ellátni a bonyolultabb munkákat vagy csak sokkal alacsonyabb színvonalon, a minőség tehát mindenképpen romlik. Nyugaton a jólét és az értékrend változása miatt a nehezebb, megterhelőbb munkák elől kezdtek menekülni az „őslakosok”, és azért szív el Nyugat-Európa (először persze Közép-Európából) például sok orvost és nővért, mert a kultúra hasonló volta nem teszi nyilvánvalóvá ezeket a problémákat.

Ám a Nyugat demográfiai katasztrófája csak felgyorsítja a miénket, fokozza a problémáinkat, miközben persze magukat sem mentik meg.

Ha az állam nem reagál, akkor a romló korösszetétel miatt folyamatosan át kell szerveznie a mindennapi életet. Például kevesebb gyermekorvos és több időskori szakember kell, több házi idősgondozó és kevesebb óvónő. Sokkal több egyedül élő idős embert kell megvédenie a rendőrségnek.

Mindezt természetesen szűkülő források mellett, mert egyre kevesebb embernek kell eltartania a már túlméretezett technikai infrastruktúrát.

Sosem éltünk még összeomló társadalomban, ahol olyan jelenségek válnak tömegessé, amiket nem is tudunk elképzelni. Például egyre több lesz az olyan ember, akinek nincs testvére, sőt unokatestvére sincs.

Tömegessé válik az öregkori magány és fölöslegességérzés, mert nem lesznek unokák. Akinek a szülőség mint életszakasz kimarad az életéből, annak a nagyszülőség is garantáltan kimarad.

A társadalmi, demográfiai, gazdasági folyamatok egymást erősítik majd, de nem úgy, mint ahogy eddig megszoktuk, hanem ahogy eddig részeiben már más országokban ezt megtapasztalták. Ráadásul hasonló helyzetű országokkal leszünk körülvéve, amelyek közül a gazdagabbak gátlástalanul el akarják csábítani, meg akarják majd vásárolni a fiataljainkat – már persze azok természetesen, amelyeket addigra nem nyel el az afrikai és a távol-keleti bevándorlás, az iszlám.

Városok, vidékek néptelenednek majd el vagy válnak gettóvá, az állam nem lesz képes az alapvető közszolgáltatásokat, a közbiztonságot garantálni bizonyos területeken. Ehhez még alkalmazkodni képtelen bevándorlók sem kellenek.

A magyar társadalom alsó tizenöt-húsz százalékának integrációja is nehézkes, és annak a költségei is felmérhetetlenek, hogy ennek a csoportnak legalább a látszólagos társadalomban tartása milyen erőforrásokat vesz igénybe már fél évszázada, anélkül, hogy akár a siker esélye felcsillanna.

A demográfiai katasztrófa iránt érzéketlen liberálisok, akik egyúttal persze a bevándorlás fanatikusai is, mindezzel sosem számolnak. A demográfiai összeomlás egy olyan film, amelyiknek már a közepénél lehet tudni, hogy boldog befejezésre nincs esély.

A szerző szociológus