A gyerekeket uszító tanárnak kellene buknia

A „politizálásnak”, a politikai véleményalkotásnak megvannak a maga fórumai. A lármás kisebbség napjainkban bármikor bármit elmondhat.

Fotó: Havran Zoltán

A lenti hasábokon a szerző azt fejtegeti, miért káros és méltatlan, ha az egyetemi oktatók a katedráról politizálnak; ennek kapcsán érdemes tisztázni, általában és hétköznapi értelemben mit értünk „politizáláson”. Ha azt, hogy hazánk sorsával, a jövőnkkel foglalkozunk, arról beszélgetünk, abban nincs semmi kivetnivaló.

Abban már sokkal inkább, ha a professzor a hallgatóira, a taxisofőr az utasai­ra, a szau­na hangadója a mellette ismeretlenül izzadókra zúdítja a magánvéleményét, provokál, indulatokat szít, színvallást kényszerít ki. Bár a taxiban és a szaunában legalább szelíden vissza lehet szólni vagy határozottabban arra kérni a megmondóembert, hogy menjen a „málnásba”, az egyetemi hallgató részéről ez nagyobb kockázattal jár.

Nála is kiszolgáltatottabb azonban a gimnazista. Még sokkal inkább gyermek, mint felnőtt, nem kiforrott, nem szuverén egyéniség, ki tudja, milyen rejtett zugban és miként rögzül benne az, ami az egyetemistáról lepereg. És némely tanár urak, hölgyek bizony osztják az igét, szakadatlanul és kéretlenül; barátom meséli, fia iskolájában az egyik óra hagyományosan azzal kezdődik, hogy a tanulóknak végig kell hallgatniuk, az előző héten éppen „mit csinált Viktor bátyátok”. Láss csodát, a pedagógust mégsem menesztik havonta, nem is négyelik fel és szögezik ki az osztályterem négy szegletében, sőt a jelek szerint még csak annyit sem mondott neki soha egyik vezetője sem, hogy te, ezt nem kellene.

Pedig nagyon nem kellene. A „politizálásnak”, a politikai véleményalkotásnak ugyanis megvannak a maga fórumai. A lármás kisebbség napjainkban bármikor bármit elmondhat.

Nem úgy, mint az én diákéveimben, amikor a csendes többség még mély hallgatásra ítéltetett – akkor volt tétje és jelentősége az iskolai politizálásnak, és bátorság kellett hozzá. Például ahhoz, hogy az április 4-i és november 7-i ünnepélyen a „cések” osztályfőnökük, Tóni bácsi vezetésével túlénekelték az internacionalista indulót harsogó hangszórót, és az egész tornateremben visszhangzott a „Gábor Áron réz­ágyúja fel van virágozva”. Évekkel később értettem meg, micsoda merészség, kiállás, hitvallás volt ez. Azt viszont soha nem kérdeztem meg apámtól, iskolaigazgatóként miként élte meg, hogy feszes vigyázzban kell hallgatnia a szovjet himnuszt, holott az édesapját az oroszok hurcolták el, és soha nem tért haza a hadifogságból.

Gimnazistaként már „vettem”, mit jelent, ha a földrajztanárunk a trianoni határokon kívüli magyar helységnevek említésekor hozzáteszi, pillanatnyilag Románia, jelenleg Szlovákia. Ő ezért a pár ­szóért megüthette volna a bokáját, de túl jó volt és pótolhatatlan.

Kései kollégáinak jelentős része sajnos nem túl jó és pótolható. Csakhogy még így sem jelent számukra szemernyi kockázatot az sem, ha saját céljaikra használják és uszítják a gyerekeket. Akár arra buzdítva őket, ne menjenek iskolába. Teszik ezt azok, akik tanításra, nevelésre szerződtek. Régebben úgy írtam volna, annak szentelik az életüket, de ma már a „szerződtek” a pontosabb.

Ennél súlyosabb szakmai és morális vétek részükről elképzelhetetlen. Viszont természetesen roppant hatékony. Hiszen annak idején egy egész délelőtt én is igen kedveltem Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkárt, mert budapesti látogatása során a Rákóczi úton hajtatott végig, és a közeli Fazekasból minket vezényeltek ki neki integetni. Ő örült, mert így szeretik hazánkban, mi is örültünk, mert elmaradt három óránk.

Ez volt az egyetlen közös örömünk. Ma nincsenek kötelező közös örömök és integetések, de kötelező normák igen. Legalább azokat be kellene tartani. Önmérséklet híján pedig tartatni.