Közép-Európa az új identitás

A volt gyarmattartó nyugati hatalmak ha nem is afrikai országként, de afféle félgyarmatként tekintenek ránk, s ennek nap mint nap tanújelét is adják az Európai Unió különböző fórumain.

Forrás: MTI

Az európai parlamenti választások előtt alapvető kérdés: vajon tartós lehet-e a közép-európai, főként a visegrádi négyek közötti együttműködés? Vagy csak felszínes, időleges, sérülékeny kapcsolat van ezen országok között? Közép- és Kelet-Európának történelmileg nézve mindig két problémával kellett szembenéznie, amelyek újra és újra megakadályozták abban, hogy képes legyen egységesen fellépni a világpolitikában. Az egyik geopolitikai, a másik etnikai-nemzetiségi probléma.

Geopolitikai értelemben Közép- és Kelet-Európa mindig széttöredezett kis államokból állt (az egyetlen tartós kísérlet, az Osztrák–Magyar Monarchia csúfos véget ért), ezért mindig kiszolgáltatott maradt, felőrlődött a nyugati és keleti birodalmi vasfogak között: ez történt az első és a második világháborúban is.

Ehhez jön a második probléma, az etnikai-nemzetiségi megosztottság, ami legalább akkora gondot okozott Közép-Európában, Magyarországon és a kisantant országaiban, miként a rendszerváltás után a volt jugoszláv tagállamok között. Az euró­pai és tengeren túli nagyhatalmak újra és újra kihasználták ezeket a megosztottságokat, s az „oszd meg és uralkodj” stratégiáját alkalmazva vitték bele ronda táncba a közép-euró­pai, a kelet-európai és a balkáni államokat. Így lettek hol így, hol úgy feldarabolva ezek az országok és népek, s egészen a mai korig esélyük sem volt arra, hogy felismerjék a közöttük meglévő, tényleges sorsközösséget, ami éppen a birodalmak közé szorulás tényéből következik.

Mivel a fenti két probléma miatt ezek között az országok között – néhány kivételes esettől eltekintve – soha nem alakult ki tartós politikai és katonai szövetség, ezért e régió államai – néha önző érdekből, néha érthető okokból, néha szimpla gyávaságból – hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik birodalom kegyeit keresték és ideig-óráig meg is kapták.

Bár a második világháború után a Szovjetunió a kommunista táborba terelte a régió országait, s ezzel egyfajta védettséget kapott Közép- és Kelet-Európa, ám nem lehet mondani, hogy ilyen, nem szabadságra és demokráciára épülő szövetséget képzeltek el maguknak ezek az országok – megint csak néhány kivételtől eltekintve.

Éppen ezért várta annyira a kelet-közép-európai régió a Nyugat-Európához, illetve az Európai Unióhoz való csatlakozás pillanatát, mert azt remélték – pontosabban abban az illúzióban éltek –, hogy végre egy demokratikus államszövetség egyenjogú tagjaivá válhatnak, ahol megszűnik az alá- és fölérendeltség a nemzetállamok között, megszűnik a kelet-európaiakkal szembeni hagyományos lenézés és megvetés, a gőgös fölényesség.

Ám mélységesen csalódniuk kellett: nagyon hamar kiderült, hogy az unió nyugati, gazdagabbik és szerencsésebbik része újra másodrangúként tekint a régió országaira, polgáraira, akiket irányítani kell, meg kell tanítani a civilizált és modern életmódra, meg kell tanítani késsel-villával enni.

Másképpen fogalmazva a volt gyarmattartó nyugati hatalmak ha nem is afrikai országként, de afféle félgyarmatként tekintenek ránk, s ennek nap mint nap tanújelét is adják az Európai Unió különböző fórumain, lásd a bizottság arrogáns stílusát, antidemokratikus fellépéseit, illetve például a Magyarországgal és Lengyelországgal szemben elindított 7-es cikkely szerinti eljárás, amely a szavazati jog megvonásával is járhat.

Úgy látszik, hogy az „európai értékek” meglehetősen viszonylagosak: ha kell, a szigorúan vett gazdasági, geopolitikai és katonai érdekek, a források megszerzése iránti múlhatatlan vágy (lásd gáz és olaj) játszi könnyedséggel felülírják. A magasztos értékek, mint szabadság, demokrácia, jogállam, szolidaritás, egyenlőség, valójában eszközzé válnak vagy feláldozhatók az érdekek oltárán.

Ugyanakkor éppen a jelenlegi, az unió működési gyakorlatából való kiábrándulás lehetne az a történelmi pillanat a közép- és kelet-európai országoknak, amikor ráébredhetnének: sok mindent megpróbáltak már külön-külön a történelem folyamán, sok birodalom kegyét próbálták megnyerni, sok megalázottságot és alávetettséget is elviseltek már, de tartósan egyik sem tette szabaddá és boldoggá őket.

Mi lenne, ha – először a történelem során – egymással próbálnának meg összefogni s szövetséget kötni? Mi lenne akkor, ha létrejönne a közép- és kelet-európai, balkáni népek együttműködése mint új regionális tényező a Nyugat és Kelet között? Nem éppen ez jelentené a Nyugat és Kelet közötti béke és kiegyensúlyozottság zálogát, amennyiben Közép- és Kelet-Európa jó értelemben vett közvetítő szerepet játszana a továbbiakban?

Ezt a régiót nevezték már Kelet-Európának, Közép-Európának, Kelet-Közép-Európának és Közép-Kelet-Európának is. Minden elnevezésnek politikai-ideológiai, illetve geopolitikai megfontolásai voltak. Európa nyugati fele, különösen a nyugati nagyhatalmak (beleértve az Egyesült Államokat is) a hidegháború idejében előszeretettel neveztek bennünket egyszerűen kelet-európaiaknak, ezzel is jelezve, hogy mi a szovjet birodalom részei vagyunk, kommunista „keleti népek”. Bíztunk abban, hogy a rendszerváltás és az unióba való belépésünk után mindez megváltozik, ám csalódnunk kellett.

A nyugati országok továbbra is kelet-európaiaknak vagy jobb esetben közép-kelet-, kelet-közép-európaiaknak hívnak bennünket. Ennek ma már nem politikai-ideológiai oka van, hanem gazdasági és kulturális: szerintük ugyan talán valamennyire demokráciák lettünk, de gazdaságilag, kulturálisan, szokásokban és gondolkodásban elmaradottak vagyunk – és persze nem elég liberálisok.

Azért ragaszkodunk a közép-európai minősítéshez, mert éppen ezzel jelezzük: egész fejlődésünk a középkor óta Nyugat-Európához kötött bennünket. Ugyanakkor a történelmi sorsközösség sok tekintetben összeköt bennünket a kelet-európai és a balkáni kis országokkal, s ennek jelentősége, az összefogás szükségessége éppen most, az Európai Unió és Nyugat-Európa mély válságának idején mutatkozik meg a legerőteljesebben.

A szerző politológus