Nincs nemzeti minimum

Az ellenzék propagandája teljes erejével arra irányul, hogy az emberek mindennapi tapasztalata ellenére elhitesse, innen el kell menekülni.

Gyurcsány szerint a neje jelöltként nem feleség, hanem sokak által támogatott hazafi Fotó: Teknős Miklós

A teljes ellenzék, a Jobbik, az MSZP és persze a pártmorzsák is, beállt az Európai Egyesült Államok nevű birodalomhoz történő önkéntes csatlakozás mögé. És nem mellesleg Dobrev Klára háta mögé is. Ez egyértelműen az ultraliberális politikai doktrína mögötti teljes felsorakozás, Soros György valamelyik „civil” szervezete kiállíthatja a teljesítési igazolást.

Az ellenzék viselkedése az alapvető nemzeti ügyekben és már a nemzeti szuverenitás tekintetében is olyan mértékben eltér a jobboldali politikai közösség várakozásaitól, hogy fel kell tennünk magunknak a kérdést: a magyar politikában létezik-e egyáltalán nemzeti minimum? Amennyiben a családvédelmi intézkedések parlamenti szavazását vesszük alapul, láthatjuk, hogy az ellenzék egy része a középosztály-ellenesség jegyében még ezt a konszenzust is elutasította.

A magyar politikai élet a rendszerváltás óta a Fidesz–KDNP-pártszövetséget leszámítva folyamatosan és egyre gyorsuló ütemben tolódik liberális irányba. A Jobbik „néppárti” fordulatától kezdve, amióta ez a párt a szavazói tudta és beleegyezése nélkül kitörölte a programjából a nemzeti szuverenitás megvédését és erősítését, olyan, az emberek által még nem felismert törésvonal jött létre, amely a pártszimpátiák jelenlegi eloszlása alapján minden választást a függetlenségről szóló népszavazássá változtat. Csakhogy erről az ellenzék politikusai elfelejtették tájékoztatni a választóikat.

A magyar választópolgárok a harmincévnyi totális ultraliberális propaganda ellenére alapvetően megőrizték a józanságukat a nemzeti sorskérdések tekintetében. Tulajdonképpen ezzel választ kaptunk nemzeti megmaradásunk rejtélyére, hiszen a környező országok, talán még a lengyelek sem voltak képesek olyan mértékben megőrizni az integritásukat, mint a magyarság. A magyarok és az itt élő nemzetiségek döntő többsége nem hitte el, amit harminc éve sulykolnak neki, hogy ez a világ legrosszabb helye, hanem még mindig hiszi és tudja, hogy az egyik legjobb.

Az ellenzék propagandája teljes erejével arra irányul, hogy az emberek mindennapi tapasztalata ellenére – miszerint Magyarország élhető és egyre jobb hely, egymást támogató és együttműködő közösségekként fejlődik – elhitesse, innen el kell menekülni. Akárhogy is nézzük, a fiatalok elüldözésére irányuló propaganda a nemzet, az ország megszüntetését célzó kommunikációs eszköz, akár tudatában vannak ennek az ellenzéki politikusok, akár nincsenek.

A magyar ellenzéki választók azonban egyelőre nincsenek tisztában azzal, hogy pártjaik milyen jövőt és milyen sorsot szánnak nekik a birodalmi Európában. A családvédelmi akcióterv és az azt megalapozó gondolkodásmód közel kilencvenszázalékos támogatottságot élvez a szavazók között, és még a legelvakultabb kormányellenes választópolgárok is megértik, hogy gyermekek nélkül nemhogy távoli jövő, de közeljövő sincs.

Ezek a szavazók azonban nemcsak ebben a nemzeti sorskérdésben osztják a jobboldal álláspontját, hanem sok másban is, csak nem tudnak róla, mert olyan, az elemi józan észen alapuló ügyekről van szó, amelyeket normális embernek nem jutna eszébe megkérdőjelezni. Az ultraliberalizmus és pártjai ugyanis olyan, a valóságban, a megkérdőjelezhetetlen normalitásban gyökeredző, magától értetődő dolgokat kívánnak eltörölni győzelmük esetén, amit az emberek egyszerűen el sem tudnak képzelni.

Még nekünk, jobboldaliaknak is érdemes végiggondolni, hogy milyen, az alapvető életviszonyainkat brutálisan megváltoztató erőszakos változásra kell számítanunk, ha a birodalmi Európa megvalósul, és a magyar állam szuverenitása megszűnik. Amikor Gyurcsány Ferenc felesége a magyarországi ellenzék élére áll, és ezt az ellenzéki pártok ellenkezés nélkül, szó nélkül elfogadják, tudhatjuk, hogy olyan folyamatok indultak el, amelyeknek a vége csak a nemzeti szuverenitás elvesztése és a demokrácia megszűnése lehet.

Jelenleg Magyarország vétójoggal rendelkező tagja egy gazdasági és politikai közösségnek. Az unió jelenlegi urainak politikája arra irányul, hogy ennek a vétójognak a kiiktatásával teljesen informálissá tegyék a hatalomgyakorlást. Az Európai Egyesült Államok ideája azt jelentené, hogy a közép-európai államoknak soha többé nem lesz semmiféle beleszólása a birodalom valódi vezetői által folytatott politikába. Az euró kötelező bevezetésével teljesen elveszítenénk pénzügyi szabadságunkat, a pénzügypolitika hasznát ezentúl csak a magországok élvezhetnék. Az adókat nem itt vetnék ki és nem a magyar államkasszába kerülnének, hanem csak Brüsszel kegyéből részesülhetnénk az uniós forrásokból.

Soha többé nem szólhatnánk bele abba, hogy ki léphet be az országunk területére és ki telepedhet itt le. Ennek költségei rövid távon sem becsülhetők meg. Azonnal megszüntetnék a középosztályt támogató társadalompolitikát, ez azt jelentené, hogy a középosztály életszínvonala rögtön drasztikusan csökkenne. A gyermekeinket az óvodától kezdve kitennék a legszélsőségesebb genderpropagandának, mindenféle beteg elmék próbálhatnák őket a saját képükre formálni, csak hogy az LMBTQ-közösség utánpótlása biztosított legyen.

Megszűnne a Magyar Honvédség, a hadseregünk idegen parancsnokság alá kerülne, és a birodalom hozzájárulása nélkül még a magyar határok megvédésére sem lenne bevethető. Viszont bevethető lenne például a magországokban kirobbanó muszlim felkelések leverésére vagy inkább az európai őslakosság muszlimellenes lázadásainak eltiprására. És 2019 tavaszán ez a mondat már nem is egy publicista túlzása.

Még a mi életünkben – egy évtizeden belül – drasztikusan átalakulna az ország etnikai, vallási összetétele. Soha többé semmiféle közösségi érdekünket nem tudnánk érvényesíteni. Eltűnnének a keresztény templomok, gátlástalanul folyhatna a muszlim hittérítés a szegények, a cigányok között. Szép lassan kikopna a közétkeztetésből a disznóhús, megváltozna az eddig a magyar ízlésre szabott bolti kínálat. Mint nemzet, mint közösség nem léteznénk többé. Az átlag magyar egyből nem is másodrendű, hanem harmadrendű állampolgárrá, de inkább eltüntetendő bűnös csoporttá válna a saját hazájában. A Trianon utáni Magyarországon jutnánk az erdélyi, a kárpátaljai magyarok sorsára, csak sokkal gyorsabban. A liberálisok új minőséget jelentenek mindebben, de azt már későn tanulnánk meg.

Az a politikai program, amit az ellenzék képvisel, talán nem túlzó optimizmus ezt állítani, még a következmények részletes ismerete nélkül sem bír csak legfeljebb néhány százalékos választói támogatással. A választók kilencvenöt százaléka egyetért az utolsó, még nemzeti minimumként kezelhető értékben és közös érdekben, a magyar szuverenitás megőrzésében. Itt az ideje, hogy megmondjuk nekik, most már ez a tét.

A szerző szociológus