Az olasz tudósok finanszírozása

Ahhoz, hogy a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) intézetei kapcsán kialakult vitát világosabban értsük, a második világháborút követő évekig kell visszatekintenünk.

Az intézmény költségvetése 64 milliárd forint, minden dologi kiadásra van forrásuk Fotó: Katona Vanda

Ebből következett a két szféra merev szétválasztása, és az akadémiai intézethálózat szükségszerű kialakítása. Az egyetemi oktatók csak a „második” vonalat jelentik, Szent-Györgyi szavaival „mesteremberek”, az oktatóknak nem feltétlenül feladatuk az önálló tudományos kutatás, ők elsősorban mások felfedezéseit ismertetik meg az új generációkkal. Az orvos-biológus vitapartnere a jogász Bibó István volt, aki a leghatározottabban tiltakozott az egyetemen folyó tudományos tevékenység degradálása ellen.

Számos példát idézve mutatta ki, az európai akadémiai rendszer nincs válságban, amint azt a biológus állította. Bibó szerint nem szabad leválasztani a tudományos kutatást az egyetemről. Ő az akadémiának is más szerepet szánt, mint professzortársa. Az Akadémia feladata, hangsúlyozza, az értékek hatékony megjelölése és képviselete. Amióta az egyház megszűnt, Európában nincs erre szervezet. A fórumként működő akadémia szellemi tekintélyével képviselhetne pluralista, több központú értékrendszereket.

Természetesen nem állítjuk, hogy az akadémiai intézethálózat második világháború utáni létrehozása és máig való működése egyedül Nobel-díjasunknak köszönhető. Nálánál sokkal jelentősebb volt a szovjet rendszerhez való kötelező alkalmazkodás kényszere. Hasonló, egy ország szinte teljes tudományos spektrumára kiterjedő privilegizált és egységes intézethálózat sehol sem létezett Európában, s így bizonyos problémák ott fel sem merülhetnek. Néhány ezek közül: az egyetemi oktatóknak (az oktatás mellett) ­kötelezően előírt tudományos munka és az intézethálózaton folyó tevékenység koordinálása. Az intézeti kollégák bevonása/bevonhatósága az oktatásba, a doktori képzésbe.

Egy kutatócsoport méretét meghaladó nagy projektek intézményközi tudományos hátterének biztosítása. Az intézményes különállásból szükségszerűen következik a szervezetlenség, a párhuzamosság és az anyagi erőforrások tékozló felhasználása, jóllehet az államnak, s ebben a két tudós egyetértett, szüksége van a tudományra: „Tudomány nélkül nem lehet államot vezetni” (Szent-Györgyi), ami akár korlátok között is tarthatja az alkotói szabadságot, amit néha csak „szabadidős” tevékenységként gyakorolhat.

A mai viták során a kormány részéről sokszor elhangzott, hogy a hazai rendszert az európ­ai mintákhoz kell igazítani, míg a másik oldal, nem kis részben anyagi okokból (dupla fizetés: itt tanítok, ott kutatok) a jelenlegi privilegizáló és monopolizáló, végső soron szovjet rendszer fenntartása mellett kardoskodik, s az Akadémia létét a tudományos szabadság eszméjével azonosítja. Az Akadémiához mint tudósok együtteséhez való tartozást semmiképpen sem érinti az törvénytervezet, meghagyja mind az akadémikusi, mind a nagydoktori pótlékot (másutt nem tudok ilyenről, van, ahol a tagságért fizetnek).

Változás másutt, a tudós testülethez szükségszerűen egyáltalán nem kapcsolódó intézethálózat fenntartásában, működésében következhet be. Méghozzá az Európában működő, tudományfinanszírozási modell átvételével és alkalmazásával. A sokszor hivatkozott Max Planck Intézet mellett más példákat is idézhetünk.

Olaszországban legnagyobb presztízse az 1603-ban alapított Accademia dei Linceinek van, amely első tagjai között tudhatta Galileo Galileit is. (Szent-Györgyi őt tekintette a modern, kísérletes tudomány atyjának.) A tudósok a reprezentatív Palazzo Corsiniben találkoznak rendszeresen. Néhány fős hivatali stáb segíti az 540 olasz, külföldi, tiszteletbeli tag adminisztratív ügyeinek intézését és az ülések szervezését. Intézethálózata nincs, a tagok rendszeres honoráriumban nem részesülnek.

Az olasz állam más csatornákon keresztül finanszírozza az egyetemeken kívüli tudományos kutatást. Ezek közül a legfontosabb a Consiglio Nazionale delle Ricerche (CNR, Nemzeti Tudományos Tanács). Önmeghatározása szerint az ország előtt álló kihívásokra igyekszik válaszokat adni a tudományos kutatás eszközeivel a következő területeken: orvos, környezettudomány, fizika, biológia, kémia, mérnöki és humán tudományok. Székháza helyileg is a római La Sapienza egyetem épületében van, felügyeleti szerve az oktatási, egyetemi és kutatási minisztérium.

Kifejezetten az olasz kulturális örökség tanulmányozására és publikálására alakult 1925-ben az enciklopédikus jellegű intézet. A kezdeményezők Giovanni Gentile filozófus-miniszter és Giovanni Treccani mecénás-kiadó-szenátor voltak.

Az Istituto dell’ Enciclopedia Italiana költségvetését soron kívül az állam biztosítja, elnökét a köztársasági elnök nevezi ki. Az intézet kiemelkedően fontos, országos jelentőségű kiadványokat jelentet meg. Fő profilja a sok szakember együttműködését igénylő nagy reprezentatív nemzeti vállalkozások megalkotása és közzététele, mint amilyen a nagy olasz egynyelvű szótár vagy az életrajzokat tartalmazó sokkötetes enciklopédiák. Gondos témaválasztás és előkészítés után kialakuló szerkesztő- és szerzőgárda a munka elvégzésének idejére és teljesítménye alapján külön javadalmazásban részesül.

A munka sikeres elvégzése után az igazgatótanács által elhatározott új témához új, jellemzően félállásban foglalkoztatott kutatókat toboroznak. Így nem fordulhat elő, hogy évtizedeken keresztül fizetett szakemberek nem végzik el azokat a komplex és nagy jelentőségű feladatokat, amelyekre a közösség szellemi életének szüksége van.

A szerző egyetemi tanár