Úzvölgye tanítása

Elérkezett a pillanat, amikor fel kell emelnünk fejünket, és kíméletlenül kimondani mindent a múltról, jelenről, de leginkább a mi közös jövőnkről.

Úzvölgye, 2019. június 6. Román résztvevők, mielőtt a csendőrsorfalat erőszakkal áttörték az úzvölgyi katonatemető bejáratánál, majd ortodox szertartás keretében felszentelték a törvénysértően létesített román emlékművet és parcellát 2019. június 6-án. MTI/Veres Nándor Fotó: Veres Nándor

Egy elhagyott falu, Úzvölgye hallat magáról. Diplomáciai csatározások tárgya lett, mert az ottani első világháborús katonai temetőt el akarták románosítani.

A Facebook izzott az indulattól, mert minden jóérzésű magyart felháborított, hogy már megint a magyar jelenlétet akarják kiradírozni Erdélyből. Ebben a légkörben jelent meg Bayer Zsolt írása a Magyar Nemzetben, ami megóvott bennünket, hogy általánosítsunk, és felháborodásunk minden román ellen irányuljon. Pedig a bukaresti kormány és a román diplomácia szinte belekergetett bennünket a túlreagálásba. Provokációnak hívják az ilyesmit, csak nem szokás kormányszinten művelni. Nagy szükség volt hát a csillapításra, s ehhez kaptunk fontos szempontokat.

A nemrég lezajlott európai parlamenti választásokon két gondolat ütközött: az Európai Egyesült Államokra való vágyakozás és a nemzetek Európájának elképzelése. Az „úzvölgyei csata” tüzénél egyesek a maguk politikai pecsenyéjét sütögették: arra vetemedtek, hogy az Európai Egyesült Államokat magasztalva a nemzetek Európáját elavult, sőt kivihetetlen programként állítsák be. Mert lám, hazudták, a nemzeti érzésnek mi az eredménye: betört temetőkapu, egymásnak esett emberek.

Nem helyes azonban a nemzeti érzést összekeverni a cujkával gerjesztett indulatokkal. A Charta XXI megbékélési mozgalom román tagjai egyértelművé tették, hogy a történtekkel semmiképp nem azonosulnak. A tőlük kapott levelek néhány kiemelt gondolata:

„Az úzvölgyei incidens igen szomorú esemény, a román társadalom jelen pillanatban tapasztalható intoleranciájának kifejezése. Megmutatja, hogy a bukaresti politikai osztály nem képes az értékeket, hagyományokat és regionális szokásokat tiszteletben tartani. A jelen politikai osztály, amelyet a XIX. században I. C. Bratianu alapozott meg, török fanarióta szokásokkal nemesített jakobinus beállítottságú.” „Az Ortodox Testvériség úzvölgyei lépései nemcsak a magyar közösséget, a halottak emlékét, a kereszteket gyalázták meg, megmutatva Románia sötét oldalát, hanem mindazt, ami az erdélyiséget jelenti.”

Sabin Ghermant név szerint idézem, mert ő a nagyon kemény véleményét a Facebook nyilvánossága előtt is kifejtette. „Készítettem pár adást és helyzetelemzést Facebook-oldalamon, és azt gondolom, hogy lényegében az Úzvölgyében történtek esetén a román állam egyes képviselőinek (Darmanest Bakó megyei polgármestere, a csendőrség, a belügyminisztérium) provokációjával állunk szemben. Elsősorban a törvényről van szó: egy polgármester nem dönthet csak kizárólag abban a megyében, ahol őt megválasztották (a darmanesti polgármesternek nincs keresnivalója Szentmártonban).

Másodsorban sírok meggyalázásáról van szó: a darmanestiek betonkereszteket helyeztek magyar katonák sírjaira – ismét egy olyan oldal, amelyik a büntetőtörvény hatálya alá tartozik. Harmadsorban: mióta oktatják ki a moldvaiak és a ­déliek (havasalföldiek) az erdélyieket? Mi, erdélyi románok vagy magyarok sokkal jobban tudjuk kezelni az erdélyi sokféleséget, provokációkat vagy lehetőségeket. Negyedsorban: a belügyminisztérium bevonása tisztán mutatja, hogy egy előre eltervelt, elterelő manőverezéssel állunk szemben, hiszen az a csendőrségi vezető lett Úzvölgyébe kiküldve, aki az augusztus­ 1-jei bukaresti erőszakos cselekmények mögött is állt.

Ötödsorra: mit tehetünk mi, erdélyiek? Azt hiszem, elérkezett a pillanat, amikor fel kell emelnünk fejünket, és kíméletlenül kimondani mindent a múltról, jelenről, de leginkább a mi közös jövőnkről. Javasolnék egy román–magyar konferenciasorozatot, amelyben érthetően ki legyen mondva, hogy Erdély egyenlő mértékben az itt élőkké. Hogy minden kultúra, függetlenül attól, hogy magyar vagy román kultúráról van szó, egyenlő. Mert ha Bukarest továbbra is a sokféleségtől való félelem előmozdítására teszi a tétet Erdély esetében, akkor Erdélynek meg kell találnia a gyors és nagyon határozott választ erre – és ezt a választ románoknak és magyaroknak közösen kell megtalálniuk. Viszont ölbe tett kézzel már nem maradhatunk.”

Végül az a vélemény, amelyet a legszívesebben olvastam: „Nagyon elszomorító, hogy a XXI. század Romániájában még megtörténhet, hogy egyedeket (túlzás lenne embereknek nevezni őket) tömegesen manipulálni lehessen a székelyek ellen. Közismert tény, hogy Funar csapata, egy pár ezer emberről van szó, ismét csillogtatja tehetségét; ezek egy pár ezer olyan egyedet irányítanak, akik mintha Avram Iancu hordáiból keltek volna életre. A mostaniak egyáltalán nem fejlődtek, ugyanaz a frusztráltság és patológiás pszichózis gyötri őket, mint a régieket.

Tudomásom szerint az ország déli régióiból verbuválódott tömegről van szó. Sok erdélyi román (és nem csak ők) nyíltan elítélték a történteket és kifejezték szolidaritásukat székely testvéreinkkel. Sajnos Romániát a gazdasági és spirituális csődközeli állapotba sodorták. Ezen állapotok nem csoda, hogy ilyen borzalmakat tesznek lehetővé. Csak a Jóistenben való erős hitünk marad, ő mindent lát…

Amúgy pedig nagyon szeretném, hogy mindazok, akik a környezetükben élőkkel harmóniában igaz életet szeretnének élni, sokasodjanak és megerősödjenek az embertársaik iránt érzet szeretetben.”

Ízlelgessük a szót: solidaritatea cu fratii secui, azaz szolidaritás székely testvéreinkkel. A nemzetek Európája valami ilyesmi. Nem vagyunk egyedül a múltlopókkal szemben. Az úzvölgyei összecsapás nem csődje a nemzetek Európájának, hanem épp szükségességének bizonyítéka. Csak a maga nemzetére büszke, a másikéra viszont tisztelettel néző emberekre bízhatjuk Európa jövőjét.

A szerző a KDNP tiszteletbeli tagja