A haza minden előtt

A hazának már nincs, nem lehet köze ahhoz a haladáshoz, amelyet képviselői annak hazudnak. Ebben az esetben szükségképpen megváltozott alakban lép elénk Kölcsey jelszava: „haza vagy haladás”.

Ez a konstelláció azonban nem bizonyult tartósnak. Már a XIX. század második felében, de még inkább a XX. század nagy részé­ben a baloldali mozgalmak megerősödésének, majd hatalomra jutásának következtében a hangsúly átbillent az ellentétébe. Ekkor már a haladás került túlsúlyba, mégpedig annak internacionalista válfajával egybekötve.

S a politikai rezsimek a hazát is ennek rendelték alá, de csak abban a mértékben, amennyiben az a nemzetközi haladást szolgálta. Ez volt az a második korszak, amelyet a vulgármarxista frazeológia (gondoljunk Molnár Erikre és másokra) a szocialista hazafiság és proletár internacionalizmus furcsa egyvelegének címkéjével látott el.

Azonban megjegyzendő, hogy még a szocializmus legsötétebb szakaszait is átlengte egyfajta hazamitológia, amelyet részben a sportteljesítmények iránti lelkesedés (helsinki olimpia, Aranycsapat stb.) mutat, részben pedig az magyaráz, hogy a dolgozó osztályok (munkásság, parasztság) kötődése a szocialista hazához, nemzethez vitán felül állt.

A harmadik korszak a rendszerváltással kezdődött, és mostanában ér véget. Ebben az időszakban a liberális kozmopolitizmus felfogása dominált, amely már sutba dobott minden korábbi pozitív viszonyulást a hazával kapcsolatban.

A haza (nemzet, nemzetállam) ebben az időszakban vált végérvényesen avítt, idejétmúlt dologgá, afféle XIX. századból itt maradt anakronizmussá, amely csak gátját képezi a további korlátlan haladásnak. A haladás jelentésköre ekkor vált egyenlővé az új csodafogalommal, a globalizációval, és jaj volt annak, aki ennek érvényességét meg merte kérdőjelezni.

Napjainkban e korszak megrendülését látjuk, s ez jelenti a negyedik korszak kezdetét. Kiderült ugyanis, hogy csaknem mindaz, amit az utóbbi időszakban haladásnak neveztek, ellentétébe fordult, gyakran szörnyűségeket szült. Új, korábban soha nem tapasztalt egyenlőtlenségek születtek a szupergazdagok vékony rétege és a világ fennmaradó része között.

A szabadság egynémely formájára (szólás- és véleményszabadság) a politikai korrektség komor árnya vetült. A multikulturalizmus nyakló nélküli erőltetése a hagyományos európai kultúrértékek megrendülését eredményezte, a testvériség negédes mázába burkolt migránspolitika pedig az európai biztonság megrendülését és a terrorizmus elterjedését vonta maga után.

S ekkor még nem is utaltunk olyan jelenségekre, mint amilyen a mértéktelen környezetszennyezés, az európai őshonos lakosság elöregedése és demográfiai mélyrepülése, az adósságválság, a szinte fuldoklásig menő fogyasztásmánia eluralkodása, a hagyományos családmodell szétverésének kísérlete, a genderideológia diktatúrája és a többi.

Kiderült, hogy a haladás több mint kétszáz éve mesterségesen gerjesztett mítosza nem több ravasz svindlinél, amely végső soron azt a célt szolgálja, hogy a világon egyetlen és egyedüli erő váljon uralkodóvá, a korlátlan pénztőke.

Ennek álságos természetét mi sem mutatja jobban, mint hogy az általa megvalósuló nyers haszonszerzés a tolerancia, a szolidaritás, az egyenlőség, az emberi méltóság és más, ehhez hasonló magasztos kifejezések álcáját ölti magára.

Nos, ebben a helyzetben nemhogy felértékelődik, hanem egyenesen kulcsfontosságúvá válik a haza szerepe. Akkor, amikor a haladás egész addigi programja saját ellentétébe fordul és kiderül, hogy az egyetemes emberi értékek hangzatos frázisa mögött valójában a valaha látott legpusztítóbb önérdek rejtezik, nos, akkor a haza, a nemzetállam már nem idejétmúlt, leküzdendő kacat, hanem a nemzeti identitás végső védelmezője, védőernyője.

Napjainkra a globális tőke minden olyan eszközt letarolt már, amely az útjában állhat, egyet kivéve: a nemzetállamot, a hazát. Ez utóbbit ebben az esetben úgy definiál­hatjuk, mint belülről megtapasztalt, megélt nemzetállamot.

S ha ilyen helyzet áll elő, akkor a hazának már nincs, nem lehet köze ahhoz a haladáshoz, amelyet képviselői annak hazudnak. Ebben az esetben szükségképpen megváltozott alakban lép elénk Kölcsey jelszava: „haza vagy haladás”.

Ha pedig mégis ragaszkodni kívánunk Kölcsey eredeti megfogalmazásához, csakis abban az értelemben tehetjük, hogy tudván tudjuk: korunkban a sarkaiból kifordult haladás jelszavával szemben maga a haza, annak óvása jelenti az igazi haladást.

E ponton is megmutatkozik tehát annak szükségessége, amire már több korábbi írásomban felhívtam a figyelmet: gyökeres átalakításra szorul az az uralkodó narratíva, amely lassan kétszázötven esztendeje terpeszkedik a fejünk fölött, és fojtogató kizárólagossága lehetetlenné tesz minden más elbeszélésmódot.

S az átalakítás eme hosszú és fáradságos munkájában központi szerepre, s ezáltal új jelentésre tesz szert a haza, a nemzetállam mint a kozmopolita pusztítás szinte egyedüli ellenszere. Az alkalomhoz méltóan befejezve: A haza minden előtt.

A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár