A haza minden előtt

A hazának már nincs, nem lehet köze ahhoz a haladáshoz, amelyet képviselői annak hazudnak. Ebben az esetben szükségképpen megváltozott alakban lép elénk Kölcsey jelszava: „haza vagy haladás”.

Általánosan ismert, hogy a politikai gondolkodás és gyakorlat történetében vízválasztót jelent a francia forradalom; az események alatt és után kialakuló alapvető irányzatok lényegé­ben ekkor rögzítették a politikai cselekvés területét behatároló főbb értékeket, hozzárendelve a megfelelő szójelentéseket. S e folyamat részleges lezárulását jelenti az, amikor bizonyos szavak jelszavakká sűrűsödnek, így közvetítik az alapvető politikai üzenetet.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ezeket az olykor jelszavakká tömörülő szavakat, valamint jelentésüket nem lehet egyszer és mindenkorra rögzíteni; a szavak, szójelentések vándorútra kelnek, és sokszor hatalmas szemantikai tereket futnak be. Még az is megesik gyakran, hogy bizonyos kulcs­szavak az egyik politikai irányzat térfeléről a másikra kerülnek át, és ott eresztenek gyökeret. S az sem mondható, hogy általában a jobboldal az, amely bizonyos politikai terminusokat kölcsönöz a baloldaltól; a mozgás kölcsönös lehet.

Arra is bőven akad példa, amikor a politikai nyelv bizonyos jelzős szerkezetei szinte egybeolvadt, egyetlen jelentést sugalló szóösszetételei megbomlanak, egymás ellentéteivé válnak.

Ékes példája ennek a liberális demokrácia jelzős szerkezet; a politikai diskurzus valóságos földrengését idézte elő az, amikor megbomlott a korábbi évtizedek során bevett formává vált nyelvi szerkezet, és a terminusok egymás ellentéteivé váltak, vagy amikor a szerkezetbe bekerült az illiberális minősítő szó.

Jelen alkalommal célunk az, hogy nyomon kövessük egy híres szóösszetétel – haza és haladás – viszontagságos történetének egyes állomásait. Köztudott, hogy a két szó jelszóvá való egybekovácsolása Kölcsey Ferenc nevéhez fűződik: „Jelszavaink valának: haza és haladás.”

Az egybekapcsolás Kölcsey részéről egyértelmű; annak idején még arra akarta felhívni kortársai figyelmét – s a hangsúly még arra esett –, hogy a haza ügyének előmozdítása, a nemzeti önállóság kivívása nem valósítható meg a polgárosodást célzó alapvető reformok bevezetése nélkül. Haza és haladás egymáshoz kapcsolódásának ez jelenti az első szakaszát, s ekkor e kettő – a haza dominanciájával – még harmonikusan kiegészítette egymást. A vulgármarxista történetírás ezt az időszakot nevezte a nacionalizmus felfelé ívelő korszakának.

Ez a konstelláció azonban nem bizonyult tartósnak. Már a XIX. század második felében, de még inkább a XX. század nagy részé­ben a baloldali mozgalmak megerősödésének, majd hatalomra jutásának következtében a hangsúly átbillent az ellentétébe. Ekkor már a haladás került túlsúlyba, mégpedig annak internacionalista válfajával egybekötve.

S a politikai rezsimek a hazát is ennek rendelték alá, de csak abban a mértékben, amennyiben az a nemzetközi haladást szolgálta. Ez volt az a második korszak, amelyet a vulgármarxista frazeológia (gondoljunk Molnár Erikre és másokra) a szocialista hazafiság és proletár internacionalizmus furcsa egyvelegének címkéjével látott el.

Azonban megjegyzendő, hogy még a szocializmus legsötétebb szakaszait is átlengte egyfajta hazamitológia, amelyet részben a sportteljesítmények iránti lelkesedés (helsinki olimpia, Aranycsapat stb.) mutat, részben pedig az magyaráz, hogy a dolgozó osztályok (munkásság, parasztság) kötődése a szocialista hazához, nemzethez vitán felül állt.

A harmadik korszak a rendszerváltással kezdődött, és mostanában ér véget. Ebben az időszakban a liberális kozmopolitizmus felfogása dominált, amely már sutba dobott minden korábbi pozitív viszonyulást a hazával kapcsolatban.

A haza (nemzet, nemzetállam) ebben az időszakban vált végérvényesen avítt, idejétmúlt dologgá, afféle XIX. századból itt maradt anakronizmussá, amely csak gátját képezi a további korlátlan haladásnak. A haladás jelentésköre ekkor vált egyenlővé az új csodafogalommal, a globalizációval, és jaj volt annak, aki ennek érvényességét meg merte kérdőjelezni.

Napjainkban e korszak megrendülését látjuk, s ez jelenti a negyedik korszak kezdetét. Kiderült ugyanis, hogy csaknem mindaz, amit az utóbbi időszakban haladásnak neveztek, ellentétébe fordult, gyakran szörnyűségeket szült. Új, korábban soha nem tapasztalt egyenlőtlenségek születtek a szupergazdagok vékony rétege és a világ fennmaradó része között.

A szabadság egynémely formájára (szólás- és véleményszabadság) a politikai korrektség komor árnya vetült. A multikulturalizmus nyakló nélküli erőltetése a hagyományos európai kultúrértékek megrendülését eredményezte, a testvériség negédes mázába burkolt migránspolitika pedig az európai biztonság megrendülését és a terrorizmus elterjedését vonta maga után.

S ekkor még nem is utaltunk olyan jelenségekre, mint amilyen a mértéktelen környezetszennyezés, az európai őshonos lakosság elöregedése és demográfiai mélyrepülése, az adósságválság, a szinte fuldoklásig menő fogyasztásmánia eluralkodása, a hagyományos családmodell szétverésének kísérlete, a genderideológia diktatúrája és a többi.

Kiderült, hogy a haladás több mint kétszáz éve mesterségesen gerjesztett mítosza nem több ravasz svindlinél, amely végső soron azt a célt szolgálja, hogy a világon egyetlen és egyedüli erő váljon uralkodóvá, a korlátlan pénztőke.

Ennek álságos természetét mi sem mutatja jobban, mint hogy az általa megvalósuló nyers haszonszerzés a tolerancia, a szolidaritás, az egyenlőség, az emberi méltóság és más, ehhez hasonló magasztos kifejezések álcáját ölti magára.

Nos, ebben a helyzetben nemhogy felértékelődik, hanem egyenesen kulcsfontosságúvá válik a haza szerepe. Akkor, amikor a haladás egész addigi programja saját ellentétébe fordul és kiderül, hogy az egyetemes emberi értékek hangzatos frázisa mögött valójában a valaha látott legpusztítóbb önérdek rejtezik, nos, akkor a haza, a nemzetállam már nem idejétmúlt, leküzdendő kacat, hanem a nemzeti identitás végső védelmezője, védőernyője.

Napjainkra a globális tőke minden olyan eszközt letarolt már, amely az útjában állhat, egyet kivéve: a nemzetállamot, a hazát. Ez utóbbit ebben az esetben úgy definiál­hatjuk, mint belülről megtapasztalt, megélt nemzetállamot.

S ha ilyen helyzet áll elő, akkor a hazának már nincs, nem lehet köze ahhoz a haladáshoz, amelyet képviselői annak hazudnak. Ebben az esetben szükségképpen megváltozott alakban lép elénk Kölcsey jelszava: „haza vagy haladás”.

Ha pedig mégis ragaszkodni kívánunk Kölcsey eredeti megfogalmazásához, csakis abban az értelemben tehetjük, hogy tudván tudjuk: korunkban a sarkaiból kifordult haladás jelszavával szemben maga a haza, annak óvása jelenti az igazi haladást.

E ponton is megmutatkozik tehát annak szükségessége, amire már több korábbi írásomban felhívtam a figyelmet: gyökeres átalakításra szorul az az uralkodó narratíva, amely lassan kétszázötven esztendeje terpeszkedik a fejünk fölött, és fojtogató kizárólagossága lehetetlenné tesz minden más elbeszélésmódot.

S az átalakítás eme hosszú és fáradságos munkájában központi szerepre, s ezáltal új jelentésre tesz szert a haza, a nemzetállam mint a kozmopolita pusztítás szinte egyedüli ellenszere. Az alkalomhoz méltóan befejezve: A haza minden előtt.

A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár