Éles lőszer ott, tompa agyak itt

Október elsején, a Kínai Népköztársaság megalakulásának hetvenedik évfordulójára időzített ünnepségsorozat, illetve hongkongi tüntetéshullám során éleslőszerrel mellkason találtak egy demonstrálót.

Hongkong, 2019. augusztus 4. Könnygázgránátot lõnek rohamrendõrök a tüntetõkre Hongkongban 2019. augusztus 4-én. A demokráciapártiak a kínai állam növekvõ befolyása ellen tiltakozva és a rendõrség elleni panaszok független kivizsgálását követelve tüntetnek. MTI/EPA/Jerome Favre Fotó: Jerome Favre

A művelt Nyugat ezalatt azon tépelődhet, mi lesz, mi legyen az emberi jogokkal? Mert miközben mifelénk, Európában már egyre gyakrabban vetik fel a pedofilok iránti tolerancia szükségességét is, és nem elképzelhetetlen, hogy lassan növényekkel is házastársi kapcsolatot létesíthetünk, a selyemút másik végétől nem messze egy meghatározott terület meghatározott népessége egy két nemzet közötti szerződés értelmében, a teljes földkerekség figyelme és asszisztálása mellett, fél évszázad, másfél-két emberöltő során tervszerűen halad át egy demokráciából egy diktatúrába.

Még csak azt sem állíthatjuk, hogy ez példa nélküli. A britek 1979-ben adták át, azaz vissza Rhodesiát az őslakosoknak, akik Robert Mugabe vezetésével pogromokkal, üldöztetésekkel, központi vezérlésű korrupcióval brutális diktatúrává alakították és totális csődbe vitték az akkor már Zimbabwe nevű államot.

Hogy Cecil Rhodes „ősgyarmatosító” nevét eltörölték, az még érthető, de hogy vele a fehér telepesek lába nyomát és minden, általuk felépített és őrzött értéket is, az már eszelős pusztítás és önpusztítás. A nemzetközi közvélemény tiltakozott és értetlenkedett, de beérte ennyivel.

Igaz, mi egyebet tehetett volna? És mit tehetne Kínával? Még akár abban a szélsőséges, de egyáltalán nem kizárható esetben is, ha a kínai néphadsereg több száz halálos áldozat, sebesülés árán úgymond rendet teremtene Hongkongban? Üzemszerűen, keleties indulatmentességgel, mintha nem is várost és embert, hanem erdőt és fát ritkítanának, irtanának.

A napi konfliktustól eltekintve is pontosan látszik, hogy az elmúlt három-négyszáz év világhatalmi elitjének nincs használati útmutatója Kínához. Ha az egyszerű földi halandó megérkezik Sanghaj repülőterére, onnan a Maglev mágneses vasúttal négyszáz kilométer/óra közeli sebességgel beájul a belvárosba, a számára felfoghatatlan méretek és dimenziók alapján nem azt érzi, hogy más földrészre, hanem azt, hogy más bolygóra vetődött.

Fogalmunk sincs arról, mi lakozik a kínai tofuárus vagy politikus lelkében, agyában, azt sem sejtjük, mennyire központosított, térben és időben mennyire végvezérelt az a csendes világfoglalás, amely részükről jó ideje zajlik. Nem rikoltoznak fanatikus vallási jelszavakat, nem robbantanak, nem hajtanak kamionnal a tömegbe, csak éppen munkaalapú exklávékat létesítenek, és mindenütt ott vannak.

Pedig gondoljunk bele, mennyire hihető, hogy a mongol határ mentén egy népes család feje azt mondja, gyerekek, itt nem lehet megélni, a klíma sem az igazi, csomagoljunk össze, és nyissunk egy kifőzdét Reykjavíkban? Nemrég a Magyar Nemzetben is színes riportban számoltunk be arról, hogy a szerkesztőségünk mellett épülő lakóházban az új tulajdonosok több mint egyharmada kínai, és a luxusingatlanokat kizárólag ők vásárolták fel.

Hongkongban talán hosszú távra érvényes és általános pillanatfelvételt kaphatunk Kína valódi szándékairól és eltökéltségéről. A magunk szándékaival és eltökéltségével természetesen tökéletesen tisztában vagyunk.

A Nyugat kizárólag ott mutat határozottságot és kezdeményezőkészséget, ahol nyilvánvaló túlereje és érdeke van. Az ilyen esetekben magára öltött ideológiája, az úgynevezett demokráciaexport méretes és roppant kártékony ostobaság, hiszen önellentmondás; az export ugyanis kétoldali viszonyt, kölcsönösséget, a másik fél részéről fogadókészséget feltételez.

Olyan üzlet még nem köttetett, ahol a következő párbeszéd ment végbe: „Meghoztuk az almát.” „De nekünk az nem kell, nem szeretjük, nem is esszük.” „Akkor is itt van, egyétek, szeressétek.” Ezért cseppet sem meglepő, hogy a demokrácia exportőrei­vel még soha nem fordult elő, hogy valahova benyomultak, ott gyorsan és csekély áldozatok árán rendet tettek, távoztak, és virágzó gazdaságot, harmonikus közéletet, jóléti társadalmat hagytak maguk után.

Kína kapcsán ez a veszély persze nem fenyeget. A Nyugatnak ott csupán érdekei vannak, erőfölénye nincs. Az Egyesült Államokat most hagyjuk is, külön írást érdemelne, az a harmadik pólus; illetve a harmadik pólus a mi Európánk, amely saját régiójában, az unión belül is képtelen kezelni az efféle kérdéseket, még elméletben is.

Amikor a skótok függetlenségre vágytak, miniszterelnökük és a brit kormányfő egyeztetett, aláírásával szentesítette a referendum szabályait, és ennek szellemében 2014 szeptemberében megtartották az ügydöntő népszavazást. (Más kérdés, hogy győzött a bent maradás.)

Amikor a katalánok szánták el magukat hasonlóra, akkor 2017 októberében hiába voksoltak óriási többséggel a kiválásra, a spanyol adminisztráció illegálisnak bélyegezte az akciót, minden létező eszközzel fellépett ellene, felfüggesztette Katalónia autonómiáját, és elfogatóparancsot adott ki a leváltott katalán elnök, Carles Puigdemont ellen.

Történt mindez két uniós országban, a 2010-es évtizedben. Csoda, hogy sejtelmünk sincs arról, mi és milyen tétért zajlik Hongkongban? Ezért beérjük azzal, hogy megdöbbenünk a mellbe lőtt srácon.

Ami neki és hozzátartozóinak természetesen mindennél súlyosabb tragédia, de nekünk nemhogy lényegnek, még felszínnek is kevés.