Legyünk elegen vasárnap!

Talán majd sok év múlva, mondjuk úgy 2050 táján az akkori polgári pártok már kiengedhetnek, hátradőlhetnek, és azt mondhatják: elvégeztük, amit kellett, beszéljenek helyettünk az eredményeink.

Fotó: Kurucz Árpád

Ezt az árat kellett tehát fizetnie az országnak azért, mert 2002-ben a polgári pártok elhitték, hogy a kormányzási teljesítmény önmagában elégséges a választás, ezzel a kormányzás jogának megnyeréséhez.

Még egyszer ezt az árat megfizetni nem szabad. Jól látható, hogy az az abszurd politikai alakulat, amely most az önkormányzati választásokra összeállt, hogy majd az országgyűlési választásokon is együtt induljon, még olyan teljesítményre sem volna képes, mint annak idején a szocialisták és szabad demokraták. A mögött a két párt mögött még volt valamelyes szakértői hátország, és voltak közös gondolataik a kormányzás mikéntjéről. A mostani ellenzékben ilyesminek nyoma sincs. Ennél zavarosabb koalíció aligha van még egy Európában.

Mintha egy szimfonikus zenekarhoz vaktában válogatnák a résztvevőket, két sakkozót, egy basszgitárost, három színházi jegyszedőt és néhány önképzőköri versmondót, akik azelőtt életükben nem játszottak együtt még csapd le csacsit sem.

Mindnyájunknak el kell hát menni szavazni október 13-án, közülünk senki nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy restségből, kényelemszeretetből vagy éppen a biztos győzelem hitében távol marad. Így van ez akkor is, ha tudjuk, hogy vidéken a polgári pártok győzelme várható, hiszen ott az emberek közelről látják, a saját sorsukon érzik, mit jelent a jó kormányzás és mit a rossz.

És még az is igaz, hogy az ellenzéki térfélen van néhány rátermett jelölt, ők nem pártkatonák, csupán az ellenzéki pártok húzódnak be mögéjük, hátha általuk pozíciókat szerezhetnek. Ma még nem kellene hagyni, hogy sikerüljön nekik.

Budapest már nehezebb ügy. Itt nagyon sok olyan ember él, akinek a boldogulása nem igazán függ attól, hogy a kormány éppen eladósítja-e az országot, vagy kitartó, fegyelmezett munkával csökkenti a közös adósságot, hagyja bezárni a munkát adó üzemeket vagy éppen egyre újakat hoz be az országba. Ezek az emberek tehát nem a kormányzással kapcsolatos tapasztalataik alapján döntenek, hanem valamiféle egyéb meggondolások alapján, amelynek a lényege, hogy baloldal jó, jobboldal rossz – afféle orwelli logika szerint.

Hogy ez mennyire így van, mutatja Tarlós István és egyik ellenzéki kihívója, Karácsony Gergely esete. Ha azt kérdezik az emberektől, kettőjük közül ki az alkalmasabb a főpolgármesteri tisztségre, Tarlósnak kétharmados többsége van, ha viszont arra kell válaszolniuk, kire szavaznának, Tarlós előnye csupán néhány százalék.

Budapesten tehát sok ezer olyan ember él, akinek fontosabb egy jelölt kormányellenessége, mint az alkalmassága. Ebben a helyzetben nem könnyű sikeresen szerepelni, hiszen itt nem jelöltekről, programokról, alkalmasságról szól majd a szavazás a kerületekben sem, hanem érzelmekről. Holott nagyon nem mindegy, hogy mindaz a fejlődés, amelyet Budapest az elmúlt tíz évben átélt, folytatódik-e. A tét ugyanis ez.

Az új és megújuló kórházak, a világcsodának ígérkező Városliget (amiből előlegként, elvehetetlenül ott van már a gyönyörű Olof Palme-ház, új nevén a Millennium Háza), az egyre modernizálódó közösségi közlekedés, új városnegyedek születése, amelyek dilettáns kezekben mind megfeneklenének, kisiklanának.

Nem tagadhatjuk, hogy a jobboldali szavazók számára sem csupán praktikus megfontolás rejlik a szavazásról való döntés mögött. Az ország érdeke kívánja, hogy a választók az ellenzéknek is világos üzenetet küldjenek: a puszta kormányellenesség az ellenzéknek sem helyettesítheti a valódi, elvi alapokon nyugvó, kiérlelt, megalapozott programot. Persze nem pártbrosúrákról van szó, ilyet akárki össze tud ollózni a hasonló hazai és külhoni kiadványokból. Hanem olyan elköteleződésről, amelyet az idő próbatétele hitelesít.

Ilyennek ma még a nyomai sem látszanak. Az ellenzéknek nincs érdemi mondanivalója azokról az ügyekről, amelyek az embereket valóban foglalkoztatják és amelyeken megfordul Európa jövője: a nemzetről, a gyermekvállalásról, a migrációról, a politikai és gazdasági szuverenitásról, az egyházakról, a honvédelemről, az ország érdekeiről a világ folyamataiban. Hogy is lehetne, amikor a széljobbtól a szélbalig próbálnak egy csapatba tömöríteni olyan embereket, akik amúgy egy kanál vízben fojtanák meg egymást, ha lehetne.

Nem szabad, hogy ez az abszurd politika a választóktól pozitív visszaigazolást kapjon. Amikor a településünk önkormányzati képviselőiről, polgármestereiről döntünk, erről is döntünk. A tét nagy, de a kezünkben a sorsunk. Ha elegen leszünk, folytatódhat az országépítés. Az elmúlt tíz év alatt egymás után tizenegyszer sikerült. Most is sikerül majd.

A szerző újságíró