Az európai hívószó a nemzeti régió

Három és fél hónap áll még a Székely Nemzeti Tanács rendelkezésére annak az egymillió aláírásnak az összegyűjtésére, amelynek benyújtása nyomán Brüsszelben közmeghallgatást kell tartani a nemzeti régiók ügyében.

Marosvásárhelyi tüntetés az önállóságért. A civil kezdeményezés sikere reményt ad a helyieknek Fotó: Éberling András

Három és fél hónap áll még a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) rendelkezésére annak az egymillió aláírásnak az összegyűjtésére, amelynek benyújtása nyomán az Európai Bizottságnak közmeghallgatást kell tartania a nemzeti régiók ügyében. A kezdeményezés egyértelmű célja a normaalkotás, azaz hogy az Európai Unió kiemelten támogassa mindazokat a térségeket, amelyeket nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok különböztetnek meg az őket körülvevő területektől. A visszaszámlálás 2019. május 7-én indult, az Európai Bizottság aláírásokat fogadó világhálós felülete azonban csak június elejétől vált élessé. És az is a tényszerű, sőt a legfontosabb közlések sorába tartozik, hogy a rajttól számított nyolc hónap alatt – benne a vakációs nyári periódussal – mindössze szűk 48 ezer szignót regisztrált a rendszer. A papíralapú aláírások összesítése még zajlik.

Napjaink aláírás-dömpinges világában egy hasonló hír többnyire csak a közvetlenül érintettek ingerküszöbét képes elérni, hiszen annyi támogatandó ügy van ugyebár a világon. A világhálós szavazási-aláírási platformok kínálta kényelem – miközben táplálja az ügyekért kifejtett tevékeny hozzáállás illúzióját – meglehetősen hamar elvezet ahhoz a telítettséghez, amely határos a különösebb erőfeszítés nélkül elért siker nyomán támadó, értéktelenség képzetét keltő lélekállapottal. Mint oly sok minden a virtuális világban. Plusz az örök emberi kételkedés: úgysem lesz belőle semmi, a voksomat elnyeli az adminisztrációs örvény, hangom talán még a számítógép billentyűzetének kopogását sem képes túlharsogni.

Ilyen körülmények között igyekszik utat vágni magának az emberi tudat és a nagyvilág békés – értsd: vér, forradalom, merényletek nélküli – kisebbségi ügyek iránti közömbösség sűrűjében az SZNT kezdeményezése. Amelynek különlegességét, kategóriateremtő jelentőségét mégiscsak kevesek értik.

Némi történelmi környezetrajz ebben az esetben sem árt. Egy tizenkét tagú polgári bizottság 2013-ban nyújtotta be az Európai Bizottsághoz a Kohéziós politika a régiók egyenlőségéért és a regionális kultúrák fenntarthatóságáért elnevezésű, a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott európai polgári kezdeményezést. Ebben európai partnereivel közösen az SZNT arra kérte Brüsszelt, hogy az Európai Unió kohéziós politikája kezelje kiemelt figyelemmel a nemzeti régióknak nevezett, közigazgatási hatáskörökkel nem szükségszerűen rendelkező földrajzi körzeteket.

A kezdeményező szervezet ezzel gyakorlatilag új fogalmat emelt a közbeszédbe: nem kisebbségekről beszél, hanem olyan nemzetekről, népcsoportokról, amelyek a saját térségükben többségben élnek, országukban államalkotó tényezőként kellene elismerni és kezelni őket. Az EU-nak biztosítania kell e területek számára az esélyegyenlőséget a strukturális alapokhoz – illetve minden más közösségi alaphoz, forráshoz, programhoz – való hozzáférésben, meg kell teremtenie a nemzeti régiók sajátosságainak fenntartásához, a megfelelő gazdasági fejlődéshez szükséges garanciákat, áll a dokumentumban. Az uniónak abba kell hagynia a nemzeti régiók gazdasági diszkriminációját, akár a kohéziós politikára vonatkozó EU-s költségvetésből erre elkülönített forrás biztosításával is.

Éppen e régiók lemaradásának megállítása, egyben az unió kulturális sokszínűségének megőrzése érdekében, ami a legfontosabb uniós célkitűzéseknek sem feltétlenül apró betűs része.

Az ügy több szempontból sem egyszerű. Egyrészt mert a térségek tudatos leépítése egyes tagállamok bel- és gazdaságpolitikájának nem feltétlenül nyilvános része, amihez az unió eddig készséggel asszisztált. Elsősorban a gazdasági folyamatok zavartalanságához szükséges látszatbékesség fenntartása érdekében, amit a nemzetiségi kérdések csak zavarhatnak, ezért aztán egyelőre egy mindenféle címkékkel teleragasztott dobozban kénytelenek várni alkalmasabb időkre. Az ideológiai maszlagot pedig erős lobbiszervezetek írják hozzá, ugyancsak a béke és a kikezdhetetlen európai egységidea jegyében.

Nem csoda hát, hogy az Európai Bizottság első körben elutasította a kezdeményezés bejegyzését. Ezt követően a kezdeményezők pert indítottak a testület ellen az EU luxemburgi törvényszékén – a jogvitába Románia, Szlovákia és Görögország az EB oldalán, Magyarország pedig a felperesek mellett avatkozott be –, s miután első fokon 2016-ban elutasították a keresetüket, az Európai Unió Bíróságához folyamodtak jogorvoslatért. Az utóbbi szerv 2019. már­cius 7-én megsemmisítette a bejegyzést elutasító határozatot, így a bizottság nyilvántartásba vette az SZNT európai polgári kezdeményezését, május 7-től pedig megkezdődhetett az aláírásgyűjtési akció.

Egy európai polgári kezdeményezés akkor sikeres, ha legalább egymillió támogató nyilatkozatot képes összegyűjteni, s azok száma minimum hét uniós országban eléri az adott tagállamra vonatkozó, a lélekszám függvényében megszabott küszöbértéket. A kérdés nemcsak jogosan hangzik, de talán az is: milyen érdekük fűződik az EU lakosságának tíz százalékát kitevő őshonos nemzeti közösségeknek a székelyföldi kezdeményezéshez való csatlakozáshoz? A válasz: a hasonló helyzetben lévő közösségek sorsa iránti empátián túl – és ez talán még fontosabb – az uniós fejlesztési alapokból való méltányos részesedés, ami a gazdasági fejlődés garanciáin túl a politikai cselekvés új perspektíváit is megnyithatja.

A közös európai hívószó pedig maga a nemzeti régió fogalma, amely a gyakorlatban is érvényesül Baszkföldön vagy Dél-Tirolban, ahol az ott élők nem kisebbségként határozzák meg magukat, hanem önálló nemzetcsoportként. Az unió számos országában tevékenykedő nemzeti szervezetek többsége már elkötelezte magát az akció mellett, amit erre vonatkozó határozatok elfogadása is igazol. De aláírták a polgári kezdeményezést a bretonok, a flamandok, a korzi­kaiak vagy a belgiumi német közösség is, felismerve, hogy az további lehetőségeket teremt törekvéseik európai szinten való megjelenítéséhez. Annak szükségességét, hogy e földrajzi körzetek – így Székelyföld – lemaradását is úgy kell megelőzni, hogy közben sajátosságai ne változzanak.

Az elmúlt száz esztendő öröksége a kisebbségi státusnak a közbeszédbe való erőteljes beágyazódása. A múlt század közepének gondolkodásában megrekedt narratíva és gondolkodásmód jegyében kezelnek még mindig világszerte kisebbségként népeket, nemzeteket, országokat. Holott az európai etnoregionális mozgalmak egyre erőteljesebben és markánsabban kiválnak a klasszikussá merevedett kisebbségvédelemből, az önrendelkezést tekintve megoldásnak az önmagukban is korlátozó nyelvi és kulturális jogok helyett. Épp az ENSZ alapokmánya szellemében, amely egyenlőséget hirdet a nagy és a kis nemzetek között, nem kötve lélekszámhoz a népek szuverenitáshoz való jogát.

Az SZNT kezdeményezésének korszakossága eme paradigmaváltásban is megnyilvánul. Abban a megközelítésben, amelyben nemcsak Dunának, Oltnak lehet egy a hangja, hanem Európa további nagy gyűjtőereinek is.