Biden lehet Trump kihívója

Bernie Sanders szenátor többek közt az 1960-as évek Maót, Che Guevarát, Fidel Castrót és Ho Si Minht dicsőítő, az egyetemeket és a nagyvárosokat káoszba fullasztó baloldalának (a 68-as nemzedéknek) szellemi utódja.

Charleston, 2020. februr 26. Az amerikai Demokrata Prt elnkjelltsgre plyz Bernie Sanders vermonti fggetlen szentor s Joe Biden volt alelnk (b-j) a dl-karolinai elvlasztst megelz televzis vitn, Charlestonban 2020. februr 25-n. MTI/EPA/Jim Lo Scalzo Fotó: MTI/EPA/Jim Lo Scalzo

Sanders egyben annak az amerikai értelemben vett liberalizmusnak (európai szociáldemokráciának) a szélsőséges képviselője, amelyik minden gazdasági, társadalmi és politikai probléma megoldását a még nagyobb államban látja. Ez a gondolkodásmód Franklin D. Roosevelt elnökségétől kezdve húzott markáns választóvonalat a konzervatívabb álláspontot képviselő Republikánus Párttal szemben.

A szuperkedd és a „minikedd” nyertese egyértelműen Joe Biden és a Demokrata Párt vezetése. A centrista elnökjelöltek visszalépése, illetve számos jelenlegi és volt szövetségi szenátor és képviselő, volt kormányzati tisztviselő kiállása Biden elnökjelöltségének nyílt támogatása mellett egyértelműen jelzi, hogy a megválaszthatóság, Donald Trump legyőzése minden ideológiai vagy egyéb meggondolásnál erősebb a demokrata oldalon.

Bernie Sanders jelöltsége mellett az ismertebb politikusok közül szinte kizárólag a radikális baloldal olyan képviselői szerepelnek, mint a Demokrata Párt „fehér” vezetésével is elégedetlen színes bőrű Alexandria Ocasio-Cortez, Rashida Tlaib vagy Ilhan Omar. A Sanders ellen felsorakozók azzal is tisztában vannak, hogy az elnökválasztás bizonyos mértékben referendum is, és egy nem megfelelő jelölt magával ránthat szenátor- és képviselőjelölteket is az ingadozó körzetekben, akikre ráéghet vagy akikre rásütik a szocialista jelzőt.

Ráadásul egy középutas, mérsékeltnek tekintett elnökjelöltnek nagyobb esélye van több demokrata párti vagy a párttal rokonszenvező független szavazó mozgósítására, mint a látványos tömeggyűléseket és lelkesen éljenző, főleg fia­talokból, felsőfokú képzettséggel nem rendelkezőkből, a magukat nagyon liberálisnak vallókból, valamint az évi ötvenezer dollárnál kevesebbet kereső fehérekből és latinókból, színes bőrűekből álló hallgatóságot felvonultató Sandersnek. Aki Bidennel szemben népszerűtlenebb a 45 évnél idősebbek, a fehér nők, az afroamerikaiak, a magukat mérsékelt liberálisnak, sőt konzervatívnak valló demokraták között – ez utóbbi választói csoportok létszáma magasabb a Sanders mögött állókénál.

Biden az üzleti köröknek is megfelelő jelölt lehet, ami azért is lényeges szempont, mert az amerikai elnök- és kongresszusi választások költségei meredeken emelkednek, és a becslések szerint egymilliárd dollárnál is többet kell megszerezni az elnökjelölteknek; ekkora összeget az elsősorban a pár ezres adományokból kampányoló Sandersnek szinte lehetetlen lenne összegyűjteni. Biden választhatóságát erősíti a tény, hogy az afroamerikaiak fegyelmezett választási támogatása nélkül demokrata párti elnökjelöltnek nincsen sok esélye; az előválasztásokon ők jelentették Biden tűzfalát, amikor a segítségükkel sorozatos vereségeket mért Sandersre, elsősorban a déli államokban.

Joe Biden hangsúlyozottan épít a Demokrata Párt által sikeresnek tekintett Obama-elnökségre, és lényegében ugyanazt ígéri, csak hatékonyabban (az Obamacare kiterjesztését, az amerikai tengerentúli katonai kötelezettségek csökkentését, egyfajta normalitás visszahozását Donald Trump elnöksége után); röviden, konszolidációt forradalom helyett. A Demokrata Párt szavazói számára legfontosabb kérdésekben, az állami egészségügyi szolgáltatás alternatívájának kiterjesztésében, az oktatási költségek lefaragásában, a büntetőjog reformjában, a bevándorlási politika bizonyos fokú liberalizálásában (noha Barack Obama idején is milliókat toloncoltak ki), munkahelyek teremtésében és megvédésében egy esetleges Biden-elnökség vonzóbbnak tűnhet, nagy részben azok – legalábbis részbeni – megvalósíthatósága miatt.

Jelenleg úgy tűnik, hogy Bernie Sanders vesztésre áll Joe Bidennel szemben, ám a vermonti, önmagát szocialistának valló szenátor nem kíván visszalépni, bár bizonyára ő és a stábja is tisztában van a realitással. Ennek legvalószínűbb politikai oka az lehet, hogy még a kampány során, majd a konvención a párt választási programjának elfogadásakor megpróbálja a mögötte álló és a választásokon egyes tagállamokban kulcsszerepet játszó támogatóira hivatkozva még jobban balra húzni a Demokrata Pártot (és esetlegesen a programjukhoz közel álló alelnökjelöltet rákényszeríteni Bidenre). Erre nagyobb esélye lesz akkor, ha a júliusi, Milwaukee-ban tartandó konvenció előtt meg tudja akadályozni azt, hogy Joe Biden megszerezze az úgynevezett kötött delegátusok abszolút többségének a támogatását.

A 2020. november 3-án tartandó választásokon meghatározó lesz a két párt egysége és a törzsszavazók minél magasabb arányú mozgósítása. A demokraták előtt álló, talán legnehezebben megoldandó kérdés az lehet, hogyan egyensúlyozzák ki a sandersi–warreni progresszív (radikális baloldali) és a centrista (mérsékelt) bideni–clintoni–obamai áramlatokat a párton belül. 2016-ban ez nem sikerült. Ha most sem sikerül, akkor újfent Donald J. Trump fogja megnyerni az elnökválasztást.

A szerző az ELTE Amerikanisztika Tanszék egyetemi tanára és az NKE Amerikai Tanulmányok Kutató Központ főmunkatársa