Elég nagy forgalmat bonyolít le egy kép a neten, Mel Gibson rendező látható rajta, amint A passió forgatási szünetében instruálja a főszereplőt, James Caviezelt. Gibson civilben, a színész jelmezben és sminkben, ami esetünkben azt jelenti, hogy tetőtől talpig véres. Mert Gibson nem viccelt, a kalapácsütések, a korbács suhogása a néző agyáig hatoltak, erre (is) mondta II. János Pál, hogy „így történt”. A fotóhoz a következő szöveget társították: Amikor panaszkodsz Jézusnak, hogy most nehéz időszakon mész keresztül.
A nagyhét értelmezése, a felfogására tett újabb kísérlet egy világi ember, mondhatnánk, egy laikus számára komoly próbatétel még ezen „nehéz időszak” nélkül is, hát még most. Mondjuk, idő volt rá, amennyiben az ember csatlakozott Piroskához és a nagyihoz, rádöbbent, hogy ezúttal tényleg nichst ugribugri, Rómába csak a harangok mentek el, és maradt szépen a fenekén. Személyes csendességre tehát kiváló alkalom kínálkozott. Amiből kijöhetett az is, hogy bár a nagyhét látszólag szomorú, letaglózó események láncolata, a virágvasárnapi ünnepléstől kezdődően totális lejtmenet, azért ez nem így van. Nagycsütörtökön, az utolsó vacsorán Jézus a bárány, és elveszi a világ bűneit. Aztán Isten igazságérzetből fakadó haragja a legnagyobb áldozat árán elpárolog, és az ember megváltódik. A feltámadással ne is bíbelődjünk sokat, akkor sem fognánk fel, ha ezer évig élnénk.
Innen következik a hit. Elégedjünk meg a húsvéti köszöntéssel. Krisztus feltámadt! A helyes válasz: Valóban feltámadt. Ja, és a látszattal ellentétben a húsvét nem olyan, mint a világvége, ami rendre elmarad, holott lenne rá igény. A húsvét idén sem maradt el, csak egy kicsit másként éltük meg. Egy kicsit másként éltünk.
Ezen a nagyhéten egyébként volt torlódás rendesen. Hetvenöt éves lett volna Janis Joplin. Elképzeltem, ahogy dél után már nem engedik be a Tescóba, a saját érdekében. A költészet napján nemcsak József Attila született, hanem Márai Sándor is, éppen százhúsz éve. Márai bitang jó író volt, a stílus megtestesülése, a Zendülők például cocteauibb Cocteaunál, a Szindbád hazamegy maga a csoda, de a Naplók mindent visznek. Talán azért, mert egy szemérmes férfi őszinte kitárulkozása az intimitás megőrzésével.