Egy bátor húzással azt is állíthatjuk, hogy Robert J. Flaherty 1921-es, Nanuk, az eszkimó című alkotása volt a filmtörténet első természetfilmje. Mindamellett persze, hogy az első igazi dokumentumfilmnek és a kulturális antropológiával foglalkozó filmek előfutárának, megteremtőjének tekintjük, jóval a fogalom megjelenése előtt. Előzményeihez tartozik, hogy 1910 után az addigi tényfilmeket háttérbe szorították a kereskedelmi szempontok mentén kialakuló professzionális filmgyárak. És ahogy Lewis Jacobs írja, „a film e fajtája megmaradt a vándorló filmeseknek, világjáróknak, eseményvadászoknak, tudósoknak, kutatóknak és más nem hivatásos filmkészítőknek, akik különböző okok miatt, beleértve a tudományos buzgalmat és a zsurnalizmusra irányuló hajlamukat, új teret, aktualitást és kifejezésmódot adtak e műfajnak”.
A Nanuk messze túlmutatott és túllépett az egzotikum bemutatásán és a macsó kalandorkodáson, többek között ezért is értékeljük száz éve alapműként. A természetfilmeknek (az egyszerűség kedvéért nevezzük így ezeket a műveket) természetesen ugyanúgy megvoltak, megvannak a hősei, ikonikus figurái, mint a többi filmes műfajnak, legfeljebb kevesebb sikoltozás kísérte, kíséri őket különféle vörös szőnyegeken pályafutásuk során, mint játékfilmes kollégáikat. Cserébe viszont a természettudományok laikus rajongói, a teremtett világ érzékeny csodálói körében és szívében kiemelt státust kaptak. Gondoljunk csak a teljesség igénye nélkül Jacques-Yves Cousteau kapitányra, Gerald Durrellra („Ez az ember nem normális, meghívod magadhoz, és sast telepít a borospincédbe” – Lawrence Durrell), David Attenborough-ra vagy Rockenbauer Pálra. Ezek az emberek nem „csak” filmesek, természetvédők, a bolygó elkötelezett védelmezői, de elérnek egészen a lelkünkig, a jobbik énünkig, tehát elhívást teljesítenek.
Úgy és attól függően, hogy éppen mi a feladat.
A fáradhatatlan, kilencvennégy esztendős Attenborough a Bolygó-sorozatok elkészítése után momentán online földrajzórákat tart gyerekeknek. A többiek is velünk vannak, a Halhatatlanok Kertjéből küldözgetik az üzeneteket, munkáik ismétlései tömegeket vonzanak a televíziók elé. Ezen azért érdemes elidőzni egy pillanatra, mert titok lappang a miértben, ez kétségtelen. Hiszen a technika percenként fejlődik, a világ gyorsul, az idő megbokrosodott, a fogyasztói szokások megváltoztak, a médiumok dettó. Nem pont mindig előnyükre. A természetfilmes csatornák sokszor torz képet vetítenek, a felvételek manipuláltak és manipulálnak, a tízpercenként felbukkanó tízperces reklámblokkok pedig még a legszelídebb mókusmenhely-támogatóból is előhozzák a vadállatot. A régi iskola darabjainak töretlen népszerűsége többek között talán annak tudható be, hogy a néző egyfajta beavatást élhet át a kanapén, ami már csak a tudatalattiban bolyong, de mindeközben úgy hiányzik, mint egy falat kenyér. Mert a kapcsolat elveszett, de hiányzik. Aztán az van még, hogy a befogadó tudja, de legalábbis érzi, hogy ezekben a filmekben komoly teljesítmény van, természethűek, akár a felhők a Bizottság tánczenekar slágerében.
