A természetfilmek pompás energiái

A Nanuk túllépett az egzotikum bemutatásán és a kalandorkodáson, ezért is értékeljük száz éve alapműként.

Egy bátor húzással azt is állíthatjuk, hogy Robert J. Flaherty 1921-es, Nanuk, az eszkimó című alkotása volt a filmtörténet első természetfilmje. Mindamellett persze, hogy az első igazi dokumentumfilmnek és a kulturális antropológiával foglalkozó filmek előfutárának, megteremtőjének tekintjük, jóval a fogalom megjelenése előtt. Előzményeihez tartozik, hogy 1910 után az addigi tényfilmeket háttérbe szorították a kereskedelmi szempontok mentén kialakuló professzionális filmgyárak. És ahogy Lewis Jacobs írja, „a film e fajtája megmaradt a vándorló filmeseknek, világjáróknak, eseményvadászoknak, tudósoknak, kutatóknak és más nem hivatásos filmkészítőknek, akik különböző okok miatt, beleértve a tudományos buzgalmat és a zsurnalizmusra irányuló hajlamukat, új teret, aktualitást és kifejezésmódot adtak e műfajnak”.

A Nanuk messze túlmutatott és túllépett az egzotikum bemutatásán és a macsó kalandorkodáson, többek között ezért is értékeljük száz éve alapműként. A természetfilmeknek (az egyszerűség kedvéért nevezzük így ezeket a műveket) természetesen ugyanúgy megvoltak, megvannak a hősei, ikonikus figurái, mint a többi filmes műfajnak, legfeljebb kevesebb sikoltozás kísérte, kíséri őket különféle vörös szőnyegeken pályafutásuk során, mint játékfilmes kollégái­kat. Cserébe viszont a természettudományok laikus rajongói, a teremtett világ érzékeny csodálói körében és szívében kiemelt státust kaptak. Gondoljunk csak a teljesség igénye nélkül Jacques-Yves Cousteau kapitányra, Gerald Durrellra („Ez az ember nem normális, meghívod magadhoz, és sast telepít a borospincédbe” – Lawrence Durrell), David Attenborough-ra vagy Rockenbauer Pálra. Ezek az emberek nem „csak” filmesek, természetvédők, a bolygó elkötelezett védelmezői, de elérnek egészen a lelkünkig, a jobbik énünkig, tehát elhívást teljesítenek.

Úgy és attól függően, hogy éppen mi a feladat.

A fáradhatatlan, kilencvennégy esztendős Attenborough a Bolygó-sorozatok elkészítése után momentán online földrajzórákat tart gyerekeknek. A többiek is velünk vannak, a Halhatatlanok Kertjéből küldözgetik az üzeneteket, mun­káik ismétlései tömegeket vonzanak a televíziók elé. Ezen azért érdemes elidőzni egy pillanatra, mert titok lappang a miértben, ez kétségtelen. Hiszen a technika percenként fejlődik, a világ gyorsul, az idő megbokrosodott, a fogyasztói szokások megváltoztak, a médiumok dettó. Nem pont mindig előnyükre. A természetfilmes csatornák sokszor torz képet vetítenek, a felvételek manipuláltak és manipulálnak, a tízpercenként felbukkanó tízperces reklámblokkok pedig még a legszelídebb mókusmenhely-támogatóból is előhozzák a vadállatot. A régi iskola darabjainak töretlen népszerűsége többek között talán annak tudható be, hogy a néző egyfajta beavatást élhet át a kanapén, ami már csak a tudatalattiban bolyong, de mindeközben úgy hiányzik, mint egy falat kenyér. Mert a kapcsolat elveszett, de hiányzik. Aztán az van még, hogy a befogadó tudja, de legalábbis érzi, hogy ezekben a filmekben komoly teljesítmény van, természethűek, akár a felhők a Bizottság tánczenekar slágerében.

Manapság kis túlzással egy telefonnal, egy drónnal és néhány fullra töltött bankkártyával lélegzetelállító produkciókat lehet létrehozni, és akkor az utómunkák csalafintaságai­ról még nem is beszéltünk, de ez nem volt mindig így. Egy korai Attenborough-opusnál érezzük, hogy a hangosztály és az operatőr konkrétan megszakad a súlyok alatt, és hogy egy leharcolt klottgatyában órákig álldigálni a mocsárban néhány ezer begerjedt moszkitó között egy sunnyogó krokodil érdeklődő tekintetétől kísérve nem az a kimondott leányálom. A magyar változat munkatársainak sem volt egyszerűbb a dolguk, sőt. Ott volt mindjárt az egzotikum hiánya, mert ugye Zalában nem kószálnak oroszlánok, nyugati kollégáikhoz hasonló felszerelésről még csak nem is álmodhattak, és akkor a meg nem értésről, a bürokrácia homályos folyosóiról és a finoman fogalmazva sajátos társadalmi-politikai berendezkedésről nem is beszéltünk.

Mindez arról jutott eszembe, hogy a Hír TV a minap bemutatta (ismétlés szombaton) Gyenes Károly Ércnél maradandóbb című filmjét a Másfél millió lépés Magyarországon rendezőjéről, Rockenbauer Pálról, kollégáiról, rajongóiról és a negyven évvel ezelőtti forgatásról. Emlékfilm és portré Rokiról, a televíziós ismeretterjesztő mágusról és az egyszerűen megfejthető titokról. Ami nagyjából annyiból állt, hogy végül minden összejött és egésszé kerekedett. Egy eltűnőben lévő világ dokumentálása, a remekbe szabott narráció, a csodás főcímdal (Indulj el egy úton – Muzsikás együttes), a természet szeretetének és tiszteletének megannyi megnyilvánulása, az atmoszféra tökéletes átadása. És persze sugárzott és átütött az életszemlélet, az élet szemlélése, a Rokié. David Lynch egykori stábtagjai írják visszaemlékezéseikben, hogy szenzációs volt vele dolgozni, mert valami egészen pompás energiák vették körül.

Nos, Roki pont ilyen volt. Az egyik legklasszabb fickó, akit volt szerencsém megismerni.