Vidéken van tétje a kultúrának, nem Budapesten

A magyar kultúrát nagyjából száz éve központosította a főváros, ez Trianon egyik következménye.

Nagy-Kálózy Eszter és Gáspár Sándor a Vándorszínészek forgatásán Fotó: MTI Fotó: Kallos Bea

„Vannak vidékek, ahol a fölösleges kutya- és macskakölyköket vízbe ölik vagy elevenen eltemetik, de még mielőtt a szemük kinyílt volna” – így kezdődik Kányádi Sándor Vannak vidékek versciklusa. És olyan vidékek is vannak, ahol alig van vagy egyáltalán nincs kulturális élet.

Vidék.

Ha bárki megkérdezi, hogy pontosan mit jelent ez az szó, vagy hol van az a bizonyos „vidék”, nagyjából azt válaszolják, hogy „vidék az, ami nem Budapest”. Van ebben a meghatározásban némi fennhéjázás, némi hamis kultúrfölény és egy jó adag lenézés is. Ebben van némi történelmi – hangsúlyozom, csak történelmi – igazság, mert a magyar kultúrát nagyjából száz éve központosította a főváros, ez Trianon egyik következménye. Budapesten mindenki megtalálja a kulturális számítását, de vidéken nem.

Pedig vidéken van igazán tétje a kultúrának, nem Budapesten, ahol mindenütt kőszínházba, független társulatba vagy lakásszínházba botlunk. Zavaros bőség. Higgyék el, tudom, miről beszélek. Egy olyan kisvárosban nőttem fel, ahol nemhogy színház nem volt, de csak sátoros ünnepekkor és szökőévekben lépett fel egy-egy magyar társulat. Ezekre régen összegyűlt minden magyar, manapság talán félig telne meg a nézőtér, mert az előadások is elmaradoztak, az emberek pedig elszoktak a kultúrától és megszokták a kultúra hiányát.

A kultúra hiányának hétköznapivá válásánál nincs vészjóslóbb dolog egy közösség életében. Mert ha az emberek nincsenek benne a kulturális vérkeringésben, ha nem érzik azt, hogy nekik ez ugyanolyan alanyi jogon jár, mint a fővárosiaknak, akkor elszoknak a kultúrától és kivéreznek. Ez az igazi kultúrrasszizmus: a nagyvárosoknak dukál a kultúra, a kistelepüléseknek nem, vagy legfeljebb egy lecsófesztivál.

Éppen ezért jó, hogy elkezdődött az utóbbi évek egyik legjobb színházi kezdeményezése, a Déryné-program, amely lényegében egy vándorszínházi program, és általa olyan térségekbe, kistelepülésekre jutnak el színházi előadások, ahol nincs színház, sem társulat, sem semmi egyéb.

„Vidékre”, és annak is abba a részébe, ahol a kultúrából kirekesztett honfitársaink élnek. Nem csoda, hogy már 752 településről jelentkeztek a Déryné-program előadásaira, sőt a Déryné Társulat saját előadásokkal is járja majd az országot. És persze Herczeg Ferenc Déryné ifjasszonyával debütálnak, Tarpai Viktória kárpátaljai színésznő főszereplésével. Egyébként a Déryné Társulatban sok határon túli színész is játszik, amely 2020-ban szintén jó üzenet.

Hát persze hogy húzták a szájukat erre az egészre a budapesti újságírók, akik sokallták a Déryné-programra szánt egymilliárd forintos kormányzati támogatást is. „Vidékre? Ugyan már!” Sőt két héttel ezelőtt kapva kaptak az alkalmon és összemosták egy magánalapítvány vándorszínházi programjával, azzal riogatva az olvasóikat, hogy „kereszténységet népszerűsítő vándorszínház alakult, amelynek célja, hogy az iskolákba eljuttassa Jézus követésének példázatait és a magyar történelem sorsfordító pillanatait” – írta gunyorosan a balliberális Hvg.hu.

A kereszténység és a magyar történelem sátáninak tűnik az ő szemükben, pedig jól tudjuk, hogy igazából csak két dolgot kifogásolnak: azt, hogy miért nem a liberális körök kapták meg az erre szánt pénzt is, és persze a kereszténység helyett miért nem liberális „érzékenyítéssel” házalnak a színházak. Igaz, azóta javították a cikküket – észrevétlenül, andalítóan, cinkosan.

A pénznek ugyanis csak akkor van szaga, ha azt nem liberális kultúrára költik. A liberális újságírók sokallják a Déryné-programra szánt egymilliárd forintot is, azon keseregve, hogy mindezt akkor műveli a kormány, amikor a fővárosi színházak „elestek a taopénzektől” – remélem, hogy azóta nem kultúrmankóval járnak. Azt már elfelejtik hozzáferdíteni a mondandójukhoz, hogy tavaly több milliárd forint támogatást kaptak kompenzációként a „kiemelt fővárosi színházak” a kieső tao­pénzek miatt. A Madách Színház például 1,1 milliárd forintot, a Vígszínház 840 milliót és így tovább. De persze én sem ma reggel jöttem fel Pestre gyorsvonattal Mucsáról, pedig útközben Göre Gáborral bizonyosan jól eldiskurálgattunk volna. Jól tudom, hogy a balliberális újságírókat nem érdekli a magyar vidék, meg hát minek oda kultúrát vinni, szegény Budapestnek alig harminc kőszínháza van, szakadjon csak le a fővárostól a felesleges ballaszt – hallottuk ezt már másoktól is.

Ez van, ők szőrösszívűek.

De kell a Déryné-program, hogy olyan vidékek is legyenek, ahol – szintén Kányádi szavaival élve – a keserű édessé ízesül. Vidékek legbelül.