A történelem vége – új kiadásban

Fukuyama elcsépelt, Gehlen ellenben magyarázatot ad az amerikai Antifa tombolására.

Portland, 2020. július 30. Jelszavakat skandál a Black Lives Matter (Fekete életek számítanak) nevû mozgalom egyik aktivistája a Mark O. Hatfield bíróság épülete elõtt az Oregon állambeli Portlandben 2020. július 29-én. A városban már több mint ötven napja tartanak a gyakran erõszakba torkolló tüntetések. MTI/AP/Marcio Jose Sanchez Fotó: Marcio Jose Sanchez

A hazai publicisztikákban gyakran felbukkan a történelem vége témája, mégpedig többnyire Francis Fukuyama híres, 1989-ben megjelent, hasonló című tanulmányával kapcsolatban. A publicisták a legtöbbször arra utalnak, hogy lám, Fukuyamának nem lett igaza, a liberális piacgazdaság nem jelenti, nem jelentheti a történelem végét, hiszen a történelem az időközben eltelt harminc évben számos olyan meglepetéssel szolgált, amely nem illik bele e liberális koncepcióba.

Ez a vélemény el is fogadható nagyjából. Ugyanakkor Fukuyama tanulmánya messze nem az egyetlen – s nem is a legfontosabb – megnyilvánulás e témában. Az antikvitástól kezdve egészen Fukuyama fellépéséig, majd pedig ezt követően is igen sokan foglalkoztak ezzel a kérdéssel. (E nézeteket szerzőtársammal, Juhász Anikóval együtt monografikusan is feldolgoztuk Történelem – kulcsra készen? címmel.) A kérdésnek napjainkban különös aktualitást ad az, hogy azok az erőszakos, tébolyult mozgalmak, amelyek jelenleg az Egyesült Államokban rombolnak – lehet gondolni itt elsősorban az Antifa-suhancok által megtámogatott BLM-mozgalmakra –, láthatólag néhány korábbi gondolkodó nézeteit igazolják.

Közülük most egy konzervatív német filozófus, Arnold Gehlen munkásságát emelem ki, ő már az 1960-as évektől kezdve behatóan foglalkozott e témával. „Idestova több mint száz esztendeje annak – írja egyik tanulmányában –, hogy az amerikaiak és az európaiak elkezdtek kiépíteni egy korábban még soha nem létezett valóságot. Erre a valóságra mindenekelőtt az jellemző, hogy a legszorosabban összefonódik benne három tényező: az egzakt természettudományok, a modern technika és az ipari felhasználás. E valóság a földgolyó egyre nagyobb területére terjed ki, másrészt pedig olyan jellegzetességeket mutat, melyek egyre inkább a véglegesség, a végérvényesség formáját öltik.”

Már ez a néhány sor is jellemzően mutatja a különbségeket Fukuyama és Gehlen felfogása között; az előbbi a gazdasági és a politikai, az utóbbi viszont inkább a tudományos és a technikai tényezőkre helyezi a hangsúlyt. De jelen vonatkozásban fontosabb az a szakkifejezés, amelyet Gehlen alkalmaz e világállapotra: kulturális kikristályosodásnak, kijegecesedésnek nevezi, s így jellemzi: a kikristályosodás „akkor lép fel, amikor a benne szunnyadó lehetőségek, alapállagukat tekintve, mind kifejlődtek”. A kikristályosodás mint kifejezés nagyon képszerűen adja vissza azt a folyamatot, hogy a korábbi képlékeny, mozgó állapot fokozatosan megdermed, kristályossá válik, elveszíti korábbi plaszticitását.

E kikristályosodási folyamatnak három fő elemét lehet kiemelni: az első e civilizációnak immáron az egész Földet behálózó jellegéből adódik. Mivel a földgolyó optikai-informatikai szempontból gyakorlatilag teljes egészében áttekinthetővé válik – s e tendencia az 1960-as évek óta roppant módon megerősödött –, váratlan, hatalmas meglepetést okozó változások egyre kevésbé fordulhatnak elő. Ha valami változik, az csak a totális rendszeren belül történik, így megszűnt a korábbi meglepetéseket okozó, külső barbarikum.

Másodszor, fokozatosan kiépül a civilizációs alapzat is; egyre kevésbé lehet beszélni a változatlan alapok (gazdaság, termelés, tudományok) radikális revíziójáról. Mindez nem zárja ki a haladást, sőt számos területen gyorsítja is annak ütemét, de ez a haladás nemigen érinti az alapzat változatlanságát. Harmadszor, stabilizálódik a szellemi világ is; Gehlen egyre valószínűtlenebbnek tartja gyökeresen új eszmerendszerek megjelenését: „nem lesz többé semmiféle eszeveszett és fenséges hit, nincs nyitott horizont, nincs semmiféle fata morgana, lélegzetelállító utópia, hanem csak a sima lebonyolódás, a penzum”.

Gehlen egy rövid, tetszetős formulában foglalja össze azt az állapotot, amelyben a történelem mintegy véget ér: ez tehát „mozgalmasság – stacionárius alapon”. Vagyis színes, tarka változások a felszínen, a szemünk előtt divatjelenségek valóságos zsibvására zajlik, ám az alapokat ezek egyre kevésbé érintik. Megállapítása szerint a fő feladat az, hogy biztosítsák e totális rendszer zavartalan működését.

Azóta, hogy Gehlen kifejtette tanait, csaknem hatvan esztendő telt el. Ma már több mindent másként látunk, mint ahogyan ő annak idején. Példának okáért Gehlen még nem vetett számot azokkal az időközben bekövetkezett demográfiai és klimatikus-környezeti változásokkal, amelyek most már belülről fenyegetik e világrendet. Ugyanakkor alaptételét – „mozgalmasság – stacionárius alapon” – számos tekintetben még most is érvényesnek tartom. S épp e ponton tudom hozzákapcsolni az Egyesült Államokban jelenleg zajló folyamatokhoz, mégpedig az alábbi megfontolás alapján.

Az emberiség történelmének minden eddigi korszakára jellemző volt a nyitottság a jövő irányába, vagyis mindig létezett egy olyan elvárás, amely vagy vágyak és remények formájában, vagy pedig szorongással, félelemmel eltelve, de mindenképpen túlmutatott a fennálló viszonyokon. S ennek az elvárásnak a nyitottsága sarkallta cselekvésre az embereket. Ha viszont olyan világrend van kiépülőben, amely egyre inkább végérvényesség-jellegű, akkor bekövetkezik és egyre erősebbé válik a jövőnélküliség állapota, ami az emberekben – s főleg a fiatal nemzedékekben – elkeseredést, sőt vad pusztításba átcsapó dühöt vált ki.

Nem véletlen, hogy a modern világberendezkedés elleni első nagy támadás nagyjából ugyanakkor ment végbe, amikor Gehlen is kidolgozta a maga nézeteit, vagyis az 1960-as években. A fennálló viszonyok gyökeres átalakítására akkoriban éppúgy nem nyílt lehetőség, ahogy napjainkban. A döntő különbség a 60-as évek és a jelenlegi mozgalmak között viszont az, hogy az elégedetlenség akkor elsősorban nem az öncélú rombolásban öltött testet, hanem sokkal békésebb módon, a társadalomtól való elfordulásban jelent meg (hippimozgalom). Vagyis az akkori elégedetlenség a világ megváltoztatásának igénye felől átfordult saját magunk megváltoztatásának akarása felé.

Napjaink agresszivitását, a történelmi múlt relikviáit sárba tipró, pusztító dühöt viszont annak felismerése is kiváltja, hogy e fékevesztett kisebbségek semmiféle jövőbe vezető kiu­tat nem látnak. Ez a jövőnélküliség félelme, mégpedig a rombolás aprópénzére váltva. S épp emiatt lehet az Egyesült Államokban jelenleg tomboló mozgalmakat nihilistának nevezni. Üzenetük a céltalan, értelmetlen pusztításban merül ki. Új színben jelenik meg tehát előttünk a történelem végéről szóló gehleni vízió. Esztelen pusztítás – stacionárius alapon.

Zárásképpen még egy gondolat. Nemcsak a történelemnek van terhe, ahogyan korábban Hayden White fogalmazott, hanem a jövőnélküliségnek is, sőt annak van igazán. Épp ezért könnyen megjósolható, hogy a jelenlegi pusztító mozgalom nem kivételszámba menő, egyszeri esemény, hanem bizonyos időközönként újból és újból felszínre fog törni; ám e mozgalmak a történelem végéből eredően éppúgy cél és értelem nélküliek lesznek, ahogy a jelenlegi.

A szerző filozófiatörténész, professor emeritus