Vesztegzár és atomcsapás

A bikinifelsőkből nem készült szájmaszk, holott voltak erre irányuló javaslatok.

Forrás: fortepan.hu

Ausztráliában tombol a diktatúra. A vombatok még szabadlábon védekeznek, de ki tudja, meddig. Jobb észnél lenni. Aztán még rasszizmus is van, azt hiszem. Az történt ugyanis, hogy Melbourne-ben a rendőrség kilenc magas blokkházat és a bennük élő mintegy háromezer lakót egy összehangolt akcióval hermetikusan elzárt a külvilágtól. Tették mindezt azért, mert a városban hirtelen és váratlanul megemelkedett a Covid–19-fertőzöttek száma, és a lakótelepen találtak ötvenhárom beteget. A rendőrök nem lacafacáznak, nichts ugribugri csak úgy ki-be, mindenkit megállítanak, és a hatóságok minden ott élőt végigtesztelnek.

A vesztegzárat éjszaka „foganatosították”, és a döntés oly hirtelen született, hogy a lakóknak még élelmiszert sem sikerült előtte beszerezniük. Ráadásul jó részük alacsony jövedelmű, sokan háborús övezetekből érkeztek, jó, ha alkalmi munkákból élnek, a közösség pedig kulturálisan igen sokszínű vagy mi, ami ugye nem feltétlenül garantálja, hogy ugyanazt gondolják egy tömbház mindennapjairól. Ez az egész persze egyáltalán nem vicces, sőt a baj többnyire csőstül jön, és többnyire oda csap be, ahol már van belőle amúgy is elég. Szegénység, elesettség, kitaszítottság. És persze van egy olyan olvasata is, hogy a gazdagok adott esetben nem haboznak felmutatni azt, amit birtokolnak, mint például az amerikai jogász házaspár, akik nagyot futottak az interneten. Az a helyzet egyértelmű volt. „Ez itt a mi házunk, ronda, de nagy, és mi meg fogjuk védeni tőletek ezzel a szép automata fegyverrel itt a kezemben, és az asszonynál is van éppen egy stukker. Na, húzás innen egy adag kapucnis Nike-ért, amíg kislányos a hangom.”

Ugyanakkor belegondolok, hogy ha mindez nem Ausztráliában történik, hanem egy másik diktatúrában, mondjuk ebben a magyarban… Te Jézus! Egy biztos, a végén nem lenne se bocsika, se köszike. Holott elég nyilvánvaló, hogy miről van szó. Védekezésről. Amit ki így, ki meg úgy próbál megoldani. Aztán ha végre valahára vége lesz ennek a rémálomnak, mindenki mehet megint a dolgára.

Eközben Magyarországon momentán a nyár tombol. Kicsit hézagosan, kicsit ütemtelenül, de a miénk. A magyarok pedig megfogadták a miniszterelnöki javallatot, és megcélozták rendesen a Balatont. Komplett falvak változtak egy csapásra Siófokká, mert átmenet nálunk sosincs. Azon a napon, amelyiken az egyik strandon este hat után, a tömegnyomás enyhültével azon mélázok, hogy miként válik a botrányból megszokás, két dolog világos. Az egyik, hogy a biztonsági ajánlások betarthatatlanok, de nincs is rájuk igény, a másik, hogy a bikinifelsőkből nem készült szájmaszk, holott voltak erre irányuló javaslatok. Ez persze szín- és vegytiszta szexista és férfisoviniszta megnyilvánulás részemről, de ez van.

Én a hatvanas években születtem, és bár a világ szüntelenül változik körülöttem, magam már benne nem nagyon. Ráadásul azért merengek a skandalumtól a széles körű elterjedésig vezető útról, miközben elhelyezkedem a dohányosok számára kijelölt karanténban, mert ezen a napon rázta meg az emberiséget a bikini feltalálása, méghozzá hetvennégy évvel ezelőtt. Ami persze nem teljesen igaz, de az is jó, hogy egy ilyen fontos eset kapcsán van valamiféle közmegegyezés. Mert már a régi öreg görögök is ugye, a rómaiakról nem is beszélve, de aztán a középkorban megtört kissé az ív, olyannyira, hogy egy ilyen cuccért a helyszínen felgyújtották volna a viselőjét, és egészen addig kellett várni a revolúcióra, míg az emberiség letudta a második világháborút is. Illetve hát a harmincas években már szép sikereket arattak a strandokon a kétrészes fürdőruhák, de az áttörés konszenzusos dátuma 1946. július 5. Ekkor mutatta be, hol máshol, mint a köztudomásúlag mondén Párizsban egy Louis Reard nevű mérnökember a legújabb találmányát, amit a Marshall-szigetek szerves részét képező Bikini-atollról nevezett el, mivel úgy vélte, hogy kizárólag az amerikaiak által ott elvégzett atomrobbantásokhoz mérhető hatást vált majd ki a férfiakból.

Na most, ha ezzel a magyarázattal ezekben a mostani vészterhes időkben állt volna elő, akkor még évek múltával is mindenki minimum bokánál zárt zsákokban szaladgálna körülöttem. Így is volt baja elég, a bemutatóhoz végül nagy nehezen talált egy sztriptíztáncosnőt, Amerikában meg, ahol már akkor is több lőfegyver volt, mint ahány lakos, még több mint tíz évet kellett várni az áttöréses befogadásra. Végül a film és a popzene sietett a ruhaipar segítségére, az És Isten megteremtette a nőt (Brigitte Bardot) és a Dr. No (Ursula Andress) után már nem volt kecmec, miközben szólt az Itsy Bitsy Teenie Weenie Yellow Polka Dot Bikini, amit le sem merek fordítani.