Azt akarta, amit maga sem kívánt

Polkorrekt őrület: normalitás és abnormalitás felcserélése, egyéni aberrációk alapjoggá nemesítése.

Enyhe naivitással Fukuyama úgy gondolta, a modernségben van különbség liberalizmus és baloldal között, és az egyik fő fenyegetést utóbbiban látta: „az amerikai egyetemeken például már a rasszizmus, a szexizmus és a homofóbia vagy az egyenlőtlenség egyéb megnyilvánulásai váltották fel a baloldal hagyományos vesszőparipáját, az osztályproblémát. És ha egyszer elfogadott elvvé válik, hogy emberi méltósága jogán mindenkit egyenlő elismerés illet meg, semmi sem garantálja, hogy az emberek továbbra is békésen eltűrik az egyenlőtlenség természetes vagy szükséges fennmaradt formáit.” Teljesen világosan leírta a vágyakból jogokat gyártó emberi jogi fundamentalizmus várható térnyerését is: „majdnem minden liberális demokráciában megszaporodtak az »új jogok« az utóbbi évtizedekben. Sok demokrácia nem érte be az élet, a szabadság és a tulajdon védelmével, s a nyugalom és visszavonultság, az utazás, a foglalkoztatottság, az üdülés, a szexuális választás, az abortusz, a gondtalan gyermekkor stb. jogát is biztosította. Magától értetődik, hogy e jogok nagy részének homályos a tartalma […] ha nincs egyetértés az ember természetét illetően, akkor minden kísérlet jogok meghatározására vagy új és esetleg indokolatlan jogok megalkotásának megakadályozására eleve kudarcra lesz ítélve”.

Sőt Fukuyama tisztán látta az állatok humanizálásának mára trenddé vált abszurditását is: „Az egyenlősítő szenvedély, amely tagadja, hogy számottevő különbségek vannak az emberek között, tovább mehet egy lépéssel és azt is tagadhatja, hogy számottevő különbségek vannak az ember és magasabb rendű állatok között.

Elkerülhetetlen lesz, hogy a jogok az állatokra és a természet egyéb elemeire is fokozatosan kiterjedjenek. És mivel a modern relativizmus szellemi zsákutcában hagyott minket, egyik támadást sem tudjuk majd véglegesen visszaverni”. De ugyanígy lefesti a toleranciaőrület és a másságtisztelet mára valósággá váló szürrealitását is: „a mai önbecsülés-mozgalommal a probléma az, hogy a tagjai, mivel demokratikus és egyenlőségre törekvő társadalomban élnek, ritkán hajlandóak eldönteni, mi a becsülendő. Senkit sem akarnak kirekeszteni, mint értéktelent. Mi, a liberális demokráciák polgárai nagyon húzódozunk attól, hogy egy bizonyos személyt, életstílust vagy tevékenységet jobbnak és értékesebbnek nyilvánítsunk egy másiknál”. Még meg is adja a magyarázatot, mely szerint „az erkölcs megköveteli a jó és a rossz megkülönböztetését, ami ellenkezni látszik a tolerancia demokratikus elvével”.

Az értékek, az erkölcs viszonylagossá tétele kapcsán így szól: „hála a modern nevelésnek, az emberek megszabadulnak a hagyomány és a tekintély kötelmeitől. Felfedezik, hogy hitük és értékrendjük csak egy a sok közül, hogy nem szilárd talaj, hanem délibáb. Ez a relativizmus felé terel minket, amely azt tanítja, hogy minden hit és értékrend csak azoknak az előítéleteit tükrözik, akik azokat hirdetik […] Az utolsó embernek így a történelem végén esze ágában sincs egy ügyért kockára tenni az életét”. Meghökkentő olyan sorokat olvasni a könyv leghátsó lapjain, mely szerint a liberális „demokratikus társadalmak az alternatív életformák iránti egyszerű toleranciától afelé tartanak, hogy kimondják lényegi egyenlőségüket; nem veszik figyelembe azokat a morális érveket, amelyek vitatják bizonyos alternatívák értékét vagy érvényét, s így szembehelyezkednek az erős és egységes közösségek teremtette kizárólagossággal”.

Mi több, Fukuyama nemcsak a ma már „frissen végiggondolt oktatásnak” hívott jelenséget mutatja be, de kifejezetten azt írja, hogy „az 50-es évek Amerikájának sokat fitymált családja valójában igazi morális értékek letéteményese volt. A gyereknevelés, a holtomiglan-holtodiglan tartó házasság személyes áldozatokat követel, amelyek irra­cionálisak, ha költség-haszon viszony szemszögéből vizsgálja azokat az ember. Mert a kiegyensúlyozott, meleg [akkoriban ez a kifejezés még nem azt jelentette, amit ma – Sz. M.] családi élet hasznát gyakran nem azok aratják le, akik a legtöbbet teszik érte, hanem a következő nemzedék. A mai amerikai család sok gondja éppen abból ered, hogy tagjainak családszemlélete szigorúan liberális.”

Ráadásul amit ma konzervatív oldalon sokat hangoztatunk a liberalizmus szellemi terrorja kapcsán, azt Fukuyama nemes egyszerűséggel odaveti: „kötelességünkké tétetett, hogy legyünk nyitottak a világ összes hite és értékrendje előtt”. Szerinte „a közösségi élet nem is lesz lényegesen aktívabb, hacsak az egyének nem adják vissza a közösségnek bizonyos jogaikat, s cserébe nem fogadják el az intolerancia bizonyos történelmi formáit”.

Fukuyama tehát látta, hogy ez az egész egy csúszós lejtő: „A relativizmus nem olyan fegyver, amelyet az ember saját belátása szerint használ fel a maga választotta ellenségekkel szemben. Tüzel az válogatás nélkül.” Persze ő abban reménykedett, hogy ha mindennek túlzásba vitele elér egy bizonyos kritikus pontot – például ha „a megszállottak netán betiltanák a szép és csúnya megkülönböztetését” –, akkor az ilyen vadhajtásokat is eléri a kommunizmus sorsa: saját maga cáfolja meg saját magát.

Látva sajnos nap­jaink polkorrekt őrületét, a normalitás és abnormalitás felcserélését, az egyéni aberrációk alapjoggá „nemesítését”, ez a várva várt öncáfolat még nem érkezett el.

Döbbenetes persze, hogy valaki ennyire tudja, hogy milyen pusztulat lesz annak a megálmodott ideáltipikus világnak a következménye, melyet annyira favorizál, és mégis úgy látja, hogy az lenne a lehetséges világok legjobbika. Ugyanakkor abban talán még igaza volt Fukuyamának, hogy bármennyire is igyekszik az ember leigázni, „a természet megbízható szövetséges, és ha vasvillával űzik is ki, előbb-utóbb visszatér”.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója