Közösségszervező erőkről és hagyományokról – Válasz Bálint Csanádnak

A Magyar Nemzetben augusztus 17-én közölt cikkemre Bálint Csanád akadémikus válaszolt. Tudvalevőleg a történelemtankönyvekben érvényesült újításokról vitázunk. A cím valóban a szerkesztőtől származik: A nyelvcsaládfa-elméletre épített őstörténet már jelentőségét veszítheti. Maradéktalanul egyetértek Bálint Csanáddal abban, hogy már el is veszítette, sőt ez az álláspontom jórészt az ő hatására alakult ki. (Ha figyelemmel kíséri publikációimat, láthatja, mily sokszor hivatkozom rá, főleg „Az ethnosz a korai középkorban…” című, 2006-os nagy tanulmányára.) Ezért nem értem, mi kifogása lehet az ellen, ha az általa is képviselt módszertani elveket (a nyelvtörténet egyenlő néptörténet leegyszerűsítés jogos kritikája, az etnogenezis lineáris modelljének felváltása a néppé válás több szálon futó cselekményének rendszerével) követtem és érvényesítettem a magam módján a tankönyvek szövegében. Ezért azt sem értem, miért sorolnám Bálint Csanádot a „finnugrista körökhöz”.

Múltkori cikkemből kiderül: az Árpád-ház Attila-hagyománya melletti érvelésemhez szintén felhasználtam Bálint Csanád remek meglátását Rurik-házi Anasztázia magyar királynénak az Attila kardja történetben játszott szerepéről. A továbbgondolással kialakult álláspontomért természetesen már én viselem a kutatói felelősséget.

Ami a steppei dicső ősöket illeti: Attila király és Dzsingisz kán párhuzama több szempontból sem helytálló. Dzsingiszhez egy birodalom felemelkedése, Attilához egy birodalom bukása kötődik. Ha Álmos igazán dicső őst akart volna költeni magának, akkor az avar honfoglalót, Baján kagánt kellett volna választania. Attilának a testvérgyilkossággal is terhelt emlékét keresztény klerikusaink krónikái éltették tovább; miféle politikai haszna lehetett ebből a magát már „szent királyok nemzetsége” titulussal számon tartó Árpád-háznak?

Nem tudom követni abban a sommás ítéletében Bálint Csanádot, hogy „a hagyomány nem történeti tény”. A hagyományok nem egyminőségűek, mert van mitikus hagyomány (lásd Jan Assmannt: „a mítosz megalapozó történetté sűrített múlt”), ami a maga, általunk alig érthető nyelvén szól, és van a racionálisabb történeti hagyomány. A motívumpárhuzamokkal igazolt hitelű mondákat vagy a kritika próbáját kiállt történeti hagyományt nyilván Bálint Csanád sem venné egy kalap alá egyes humanisták féktelen antikizálásával vagy jelenkori dilettáns álmítoszokkal (Árpád és majdnem összes fiának „eleste” a pozsonyi csatasíkon).

A korai államiságról szólva ma is hálával emlékezem Bálint Csanád szakmai segítségére, amit a Magyar államalapítások a IX–XI. században című monográfiám (2011) írásakor nyújtott. Ezért sem öröm, hogy Walter Pohl kapcsán kell őt cáfolnom. Amikor az osztrák medievista a Kárpát-medence három steppei birodalmát sorolta, így fogalmazott az A non-Roman empire in Central Europe című dolgozatában (Regna and Gentes-kötet, 2003. 572.): „These include: first, the kingdom of the Huns in the first half of the fifth century; then, the Avar khaganate; and finally, the Magyars/Hungarians in the tenth century. They broadly (although with some specific traits) represent a type of state current in the Eurasian steppes from the time of the Scythians in the first millennium B.C. to the late medieval Mongols and beyond.” Ez az én magyarításomban: „Ide számítva: első a hunok királysága az V. század első felében, majd az Avar Kaganátus, végül a magyarok a X. században. Ezek nagyjából (jóllehet bizonyos egyedi jellemzőkkel) azt az államtípust képviselték, amely az eurázsiai steppén volt elterjedt a szkíták idejétől (Kr. e. I. évezred) a késő középkori mongolokig, és még azon túl.” Tehát Walter Pohl igenis számolt egyes steppei politikai formá­ciók államiságával; és nemcsak ő, hanem a hazai és külföldi kutatásban mások is.

VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár kormányzati kézikönyve (950 k.) alapján Bálint Csanád azt kívánta bemutatni, hogy a korabeli magyarok nem éltek államhatalmi szervezettségben. Csakhogy az inkriminált mondat a tágabb szövegösszefüggés tükrében az ellenkezőjét bizonyítja! A császár a hatalom három szintjét adta meg a magyaroknál: legfelül a nagyfejedelem (megas arkhon), aztán a gyula és a horka, a harmadik szinten pedig a nyolc „törzsfő”. Mármost ez a nyolc „törzs” nem az uralkodónak, hanem saját törzsi vezetőinek nem fogadott szót, vagyis a központi hatalom felülírta a partikuláris erőket. Ez az értelmezés egybevág a tudós császár tudós apjának leírásával: VI. (Bölcs) Leó császár a magyarok monarchikus rendjéről szól a X. század elején.

Ellentmondásos és hibrid volt az eurázsiai steppe világa? Igen. De ellentmondás a keresztény „feudális” Európát is terhelte. A Karoling reneszánsz és a művelt bizánci császárok fényét rabszolgakereskedelem és a 897-es római hullazsinat (a halott pápát utóda idézte bíróság elé!) árnyékolta be. Az Ottók császári házával rokon Szent Istvánnak az új német dinasztiából való II. Konrád ellen fegyverrel kellett megvédenie királyságát.

Örülök, ahogy Bálint Csanád rámutat a liberális pedagógia csődjére. Remélem, ő is úgy látja, hogy a magyarság régmúltját bemutató bővebb tényanyag hozzásegíti a tanulókat az okos kérdések feltevéséhez. Talán az sem baj, hogy tankönyv(át)írói munkám során László Gyula – Bálint Csanád „szeretve tisztelt” professzorának – szellemiségét képviseltem.

A szerző történész