A Magyar Nemzetben augusztus 17-én közölt cikkemre Bálint Csanád akadémikus válaszolt. Tudvalevőleg a történelemtankönyvekben érvényesült újításokról vitázunk. A cím valóban a szerkesztőtől származik: A nyelvcsaládfa-elméletre épített őstörténet már jelentőségét veszítheti. Maradéktalanul egyetértek Bálint Csanáddal abban, hogy már el is veszítette, sőt ez az álláspontom jórészt az ő hatására alakult ki. (Ha figyelemmel kíséri publikációimat, láthatja, mily sokszor hivatkozom rá, főleg „Az ethnosz a korai középkorban…” című, 2006-os nagy tanulmányára.) Ezért nem értem, mi kifogása lehet az ellen, ha az általa is képviselt módszertani elveket (a nyelvtörténet egyenlő néptörténet leegyszerűsítés jogos kritikája, az etnogenezis lineáris modelljének felváltása a néppé válás több szálon futó cselekményének rendszerével) követtem és érvényesítettem a magam módján a tankönyvek szövegében. Ezért azt sem értem, miért sorolnám Bálint Csanádot a „finnugrista körökhöz”.
Múltkori cikkemből kiderül: az Árpád-ház Attila-hagyománya melletti érvelésemhez szintén felhasználtam Bálint Csanád remek meglátását Rurik-házi Anasztázia magyar királynénak az Attila kardja történetben játszott szerepéről. A továbbgondolással kialakult álláspontomért természetesen már én viselem a kutatói felelősséget.
Ami a steppei dicső ősöket illeti: Attila király és Dzsingisz kán párhuzama több szempontból sem helytálló. Dzsingiszhez egy birodalom felemelkedése, Attilához egy birodalom bukása kötődik. Ha Álmos igazán dicső őst akart volna költeni magának, akkor az avar honfoglalót, Baján kagánt kellett volna választania. Attilának a testvérgyilkossággal is terhelt emlékét keresztény klerikusaink krónikái éltették tovább; miféle politikai haszna lehetett ebből a magát már „szent királyok nemzetsége” titulussal számon tartó Árpád-háznak?
Nem tudom követni abban a sommás ítéletében Bálint Csanádot, hogy „a hagyomány nem történeti tény”. A hagyományok nem egyminőségűek, mert van mitikus hagyomány (lásd Jan Assmannt: „a mítosz megalapozó történetté sűrített múlt”), ami a maga, általunk alig érthető nyelvén szól, és van a racionálisabb történeti hagyomány. A motívumpárhuzamokkal igazolt hitelű mondákat vagy a kritika próbáját kiállt történeti hagyományt nyilván Bálint Csanád sem venné egy kalap alá egyes humanisták féktelen antikizálásával vagy jelenkori dilettáns álmítoszokkal (Árpád és majdnem összes fiának „eleste” a pozsonyi csatasíkon).