Montesquieu forog a sírjában

A demokraták harcmodora hisztérikus, sőt a szobordöntögetések után már terrorisztikus.

Az egykori uralkodó összefirkált szobra Brüsszelben Fotó: Francois Lenoir Forrás: Reuters

Az amerikai elnökválasztási küzdelmet tovább élezte a váratlan esemény: elhunyt Ruth ­Bader Ginsburg bíró, a demokraták holdudvarának egyik pillére. Az amerikai közvélemény-formáló média és politika – illetve a politikába befektető magánszféra –, a demokrata „értékeket” kikényszerítő legfelsőbb bíróság döntései évtizedek óta kéz a kézben haladnak. Most azonban, amikor a több évtizede elhajított bumerángjuk visszatérőben és a republikánus elnök az ő módszereiket használja ellenük, beindult a demokrata panaszmalom: Donald Trump a saját jelöltjét ülteti ismét az elhunyt helyébe. Megteheti, hiszen döntése elnöki jogkör, és a szenátus, amely áldását adhatja rá – ellentétben a képviselőházzal –, republikánus többségű. Korábbi választási ígéretét betartva Trump már két konzervatív jelöltet is javasolt a bírói székbe. Az alkalom a kezére játszik, hogy egy harmadikat jelöljön.

Az Egyesült Államok politikai berendezkedése a hatalommegosztás elvére épül, amelyet az alapító atyák által tanulmányozott Montesquieu fogalmazott meg. Eszerint a törvényhozó (kongresszus), a végrehajtó (elnök) és a bírói (bíróságok) hatalmi szférák független központjai az állam hatalmának. A bírói hatalom legfelsőbb intézménye a kilenctagú legfelsőbb bíróság (Supreme Court), de a föderális kormányzat részeként működnek még a kerületi bíróságok vagy törvényszékek (94 District Courts) és ítélőtáblák (13 Courts of Appeals), amelyek alakítják a birodalom mindennapjait – és főleg a jövőjét. Az alkotmány nem rendelkezik a legfelsőbb bírák számáról, de a mostani helyzet több mint 150 éves hagyományt követ. Korábban volt már öt-, ­hét-, nyolc- és tíztagú bíróság.

1921-től kezdődően tizenkilenc elnök ötvennyolc legfelsőbb bírót iktatott be hivatalába. Az elmúlt ötven évben egyre kiélezettebb harc folyik a kinevezések körül, amit a Demokrata Párt köré szerveződő szélsőbaloldali és liberális politikai akarat növekvő befolyása váltott ki. Az 1960-as évek kommunista diákvezérének, Rudi Dutschkének a „der lange Marsch durch die Institutionen” jelszava a New Yorkban megtelepedő frankfurti iskola szellemének hátszelével bevette magát az amerikai felsőoktatásba, ahol az emberi természettel ellentétes tanokkal fertőzik a fiatalságot. Az amerikai nép – ellentétben a nyugat-európaiakkal – még mindig nem hajlandó magáévá tenni a marxista tanokat, az általános választások kimenetelét nem a balliberális oldal ellenőrzi.

Ezért itt más stratégiára volt szükség: bírói hatalom megszerzésére törtek. Mivel a legfelsőbb bírák halálukig viselhetik hivatalukat, ez hatékony megoldás volt. A szélsőbaloldal és a liberális ideológia semmibe veszi a hatalmi ágak függetlenségének elvét, az általuk megszerzett föderális bíróságokon már évtizedek óta rendre a nekik megfelelő politikai döntések és – a jogrendszer sajátossága ­miatt – törvények születnek. Az alkotmány sajátos, forradalmi értelmezése mindezt le tudja vezetni az alapdokumentumból és annak kiegészítéseiből. Az alkotmány egy olyan sajt, amit a demokrata róka kiénekelhet a konzervatív Amerika-holló csőréből.

Most különösen éles a harc a legfelsőbb bíróság székeiért, hiszen az arány a republikánus oldal javára billent. A demokraták harcmodora hisztérikus, sőt a szobordöntögetések után inkább már terrorisztikus. A C dans l’air francia televíziós műsor szeptember 22-i adásában (Cour suprême: L’arme fatale de Trump) arról panaszkodtak, hogy a republikánusok harminc évre is bebetonozzák magukat, ha sikerül Trump terve. Na és? Ők kezdték. Nézzünk utána, hogy Richard Nixon elnökből – Charles de Gaulle tábornok nagy tisztelőjéből – mekkora ördögöt varázsolt annak idején a mindenható demokrata média.

Ha ez sem elég érvnek, akkor idézzük fel a két éve Trump által jelölt Brett ­Kavanaugh bíró kálváriáját. Élete minden mozzanatáról el kellett számolnia: csalt-e az óvodai társasjátékban, szakított-e szerelmével nemtelen módon tizenöt éves korában? Az FBI hat alkalommal nyomozta le pályafutása 26 éve alatt. A demokraták magánnyomozókat és szakosodott konzultánsokat vetettek be az általuk nem támogatott legfelsőbb bíró ellen. Sok száz oldalas anyagok születtek, sokmilliós költséggel. Az FBI semmit sem talált Brett ­Kavanaugh múltjában, ami alkalmatlanná tette volna feladatának betöltésére. A kongresszusi szavazás előtt a jogi bizottság demokrata oldala azonban egy újabb tanúval állt elő. Christine Blasey Ford, a Palo Alto University tanára azt állította, hogy 36 évvel korábban egy házibulin Kavanaugh megerőszakolta őt. A részletekről persze nem tudott számot adni: nem tudta megnevezni se az évet, se a napot, se a helyet, ahol a támadás érte, s az általa megnevezett tanúk se erősítették meg a vádjait. A jelölt védekezését ennek ellenére a média szőnyegbombázás alá vette. A döntő szó végül a republikánus többségű szenátusé volt, és Kavanaugh legfelsőbb bíró lett.

Az elhunyt Ginsburg bíró minden ítéleté­ben az „elesettek”, a „hátrányos” sorsúak védelmére kelt. Bár védte a női nemet, az anyaméhben már érző és életképes magzat nem tartozott a védencei közé. A balliberális panteon egy új szenttel bővült: Judge Ginsburg elfoglalta helyét John Lennon mellett, akinek a gyász performansza idején a balliberális himnusszá vált Imagine című dala is fölcsendült.

Trump szeptember 26-án Amy Coney Barrett hétgyermekes családanyát, gyakorló katolikust jelölte bírónak, aki öt másik katolikus bíró mellett foglal helyet. Ruth Ginsburg haláláig a másik négy bíró megbízhatóan, liberálisan ítélkezett. A katolikusok között Samuel Alito és Sonia Sotomayor stabilan liberális, míg a főbíró John Roberts, illetve Neil Gorsuch – pedigréjük ellenére – többször szavaznak a liberális oldallal. Clarence Thomas az egyetlen afrikai származású és megbízhatóan konzervatív bíró.

Kitalálják ugye, hogy miért sietős a kinevezés? Ha november 3-án Trump győz, a demokraták és a szélsőbaloldal, mint azt már bejelentették, nem ismerik el a vereségüket, és hosszas jogi folyamatba kezdenek, hogy megakadályozzák a második elnöki ciklus elkezdését. Ez nem újdonság: 2016-ban, a választás másnapján felelős törvényhozók jelentették ki, hogy az új elnököt megbuktatják a beiktatása előtt. Hillary Clinton is rég megbánta, hogy elismerte ellenfele győzelmét. Trump hisz a második győzelmében is, de tudja, hogy a legfelsőbb bíróságnak kell majd azt megerősítenie. Erre is volt példa: 2000-ben George W. Bush, illetve Al Gore elnöki küzdelme során a floridai szavazatok újraszámlálását a legfelsőbb bíróság akadályozta meg. Ha Trump veszít, még nagyobb szükség lesz egy konzervatív hajlamú legfelsőbb bíróságra.

Hol vannak azok az idők, amikor a gazdasági szereplők, illetve a jogászi társadalom a saját dolgukkal voltak elfoglalva, és az országútjukról nem merészkedtek az autósztrádára, ahol a szavazótöbbség rátermett politikusai fogták a kormányt? Charles de Gaulle tábornok mondta a hatvanas években: Franciaországban a szavazó nép a legfelső bíróság.

A szerző szerkesztő, politológus