A birodalom visszavág

A globális, erőszakos forradalomipar dübörög. Nemcsak vissza kell verni a támadásokat, le is kell győzni őket.

Fotó: MTI

De miképp tudjuk megállítani őket? Ezen töpreng manapság a patrióta értelmiség szinte egésze idehaza és másutt is. Bogár László, Bayer Zsolt, Szakács Árpád, Drábik János és Borvendég Zsuzsanna jeles képviselői annak az erőfeszítésnek, amely módszeresen próbálja nemcsak leleplezni, de lassítani, illetve megtorpanásra kényszeríteni a háttérhatalmat. Egyre többen csatlakoznak hazánkban és Európa-szerte is ehhez a küzdelemhez, beleértve magamat is. Azonban míg mi Dobó István és Zrínyi Miklós módjára kiállunk a bástyákra, a támadók folyamatosan Don Quijotének parodizálnak bennünket. A médiahatalom a birodalom leghatásosabb eszköze a szabad véleménynyilvánítás korlátozásában. Amerikában gyakorlatilag eldöntötték az elnökválasztás sorsát azzal, hogy a kétes szavazatok és a gyanús voksolási gyakorlat ellenére a liberális véleményformáló médiacsatornák már hetekkel ezelőtt megelőlegezték a végeredményt.

Sajnos kevés olyan nemzet van, amelyek kormányai nyíltan és bátran ellenszegülnek az impérium totális agressziójának. Oroszország, Lengyelország, Brazília, Olaszország, Ausztrália és Magyarország eklatáns példái azoknak a patrióta indíttatású erőfeszítéseknek, amelyekkel időről időre kicselezik a birodalom székhelyein meghozott döntéseket. Az autonóm etnikai vagy nemzeti kisebbségek – katalánok, baszkok, frízek, bretonok, lappok, kurdok, karéliai finnek, székelyek, ujgurok stb. – szintén mindig ellen fognak állni a központosításnak és a föderalista (globális) elképzeléseknek.

Nem véletlen, hogy míg az Európai Unió vezetői álságos módon kioktatják a szovjet utódállamokat jogállamiságról és demokráciáról, egy árva szót sem ejtenek a kisebbségek védelmében Európa különböző színterein, ahol éppen hogy a jogállamiság és demokrácia szintjén sérülnek az alárendelt kisebbségek jogai. Kína szerepe még rendkívül érdekes lehet, hiszen jelenleg nem világos, hogy az impérium mellé áll majd vagy a nemzetek oldalán száll be az eljövendő globális konfrontációba.

A Covid–19 ugyan Kína műve volt, de még ők sem gondolták, hogy egy egész elnökválasztás múlhat majd ezen az Egyesült Államokban. A vírus elterjedésének történetét már mindenki ismeri. A védekezés eszköztárában és stratégiájában azonban jelentős eltérések voltak. A minap a két legnagyobb republikánus állam – Texas és Florida – kormányzói (Greg Abbott és Ron Desantis) bejelentették, hogy nem lesz több lock-down, véglegesen a nyitás politikája mellett döntenek. No persze nem a Soros-féle nyitásról beszélünk, amely nem kevesebbet, mint a határokat akarja megnyitni. Vírusok jönnek és mennek, a helyzet valóban súlyos, a korlátozások erősen függenek az uralkodó egészségügyi állapotoktól, de mégsem lehet a lakosság egészét karanténba zárni. Mert ez a gazdaságot és a mindennapi megélhetésünket is fenyegetheti.

A birodalom szellemi háttérbázisa a liberális demokrácia, amit Francis Fukuyama amerikai politológus a történelem végének nevezett, hiszen szerinte ennél jobb társadalmi rend nincs. Mások ezt nem így látják. Jonah Goldberg konzervatív társadalomkritikus 2007-ben megjelent Liberális fasizmus című könyve lerántotta a leplet a liberalizmus történelmi gyökereiről. Ezek a gyökerek ugyanis a progresszivizmusban és a korai fasizmusban formálódtak aljnövényzetté. Goldberg épp azt hiányolja a liberalizmusban, amit ez a politikai filozófia saját magáról állít, vagyis hogy a tolerancia a legfontosabb érték egy adott társadalomban. Nos, ma már evidencia, hogy a tolerancia éppen hogy a legnagyobb hiánycikk a liberalizmus modern értékrendjében. (A könyvnek és a koncepciónak történelmi vonatkozásait és jelentőségét egy következő írásomban fogom kibontani, de fontos megemlíteni létezését.)

Mert mi is történt a rendszerváltás idején a legtöbb szovjet szatellit államban, majd magában a szétesett Szovjetunióban is? Az egypárti rendszert csakugyan felváltotta a többpárti szisztéma. Tudni érdemes viszont, hogy a rendszerváltás nem egy zöldmezős új rendszert eredményezett, hanem mindössze a régóta folyamatban lévő demokráciaexport frontvonalának keletre tolódását szabadította ránk. A társadalmi rétegek (proletárok, parasztok, polgárok és szélsőliberálisok) közül módszeresen a szélsőliberálisok jártak a legjobban a rendszerváltással. Ezért is hívták módszerváltásnak sokan. Habár formailag parlamenti demokrácia jött létre az érintett országokban, Közép- és Kelet-Európában, az alsóbb rétegek felemelkedése azóta is várat magára, míg a nagyvárosi életmód nyertesei szisztematikusan gyarapodtak. Mindeközben a jogállamiság-vita az unió részéről nem más, mint színjáték, amely mögött sokkal mélyebb nézeteltérések húzódnak. Ezek nagy része a finanszírozásról és a gazdag európai államok vonakodásáról szól, ami a szegényebb régióknak nyújtott pénzügyi asszisztenciát illeti.

Visszakanyarodva az indító gondolatra: az impérium nemcsak George Lucas nagy sikerű filmjeiben, de a valóságban is visszavág. Visszavág, ha nem úgy cselekszünk, ahogy ők parancsolják. Visszavág, ha a nemzeti szuverenitást és a családot tekintjük a társadalom alappillérének. Visszavág, ha védjük keresztény hitünket. Visszavág, ha nem fogadjuk el liberális elveiket, az ellenőrizetlen abortuszt, a homoszexuális házasságot és örökbefogadást, a végeláthatatlan migrációt, a transzneműséget, valamint a megkergült genderideológiát.

A birodalom nem toleráns, hanem éppen hogy intoleráns. Ugyanis ahogy Czeczey Zoltánné történelem-tanárnőnk tanította a Marczibányi téri általános iskolában valamikor a 60-as évek végén, a fősodorral szembeszegülve: a központosított birodalom mindig az uralkodó osztály erőszakszervezete az elnyomottak féken tartására. Ennek fényében már előre gondoljuk át, hogy kit fogunk támogatni 2022 tavaszán az országgyűlési választásokon: az európai központosított birodalmat és a globalista törekvések kiszolgálóit, vagy a „rebelliont”, azaz a nemzeti szuverenitás lángjának őrzőit. Akinek szíve és lelke van, annak ez a választás nem fog fejtörést okozni.

A szerző volt amerikai köztisztviselő, publicista