Megmenekülhet a Márványmenyasszony és a Wichmann-kocsma

Hogy egy hely mitől lesz egyszer csak kultikus, az sok mindentől függ, a kínálattól a törzsközönségig.

Budapest, 2012. június 29. Fiatal nők beszélgetnek a Wichmann kocsmában, a budapesti Kazinczy utcában 2012. június 25-én. A hetedik kerületi Kazinczy utca, Dohány és Király utca közötti szakasza és környéke a budapesti nyári éjszakai élet egyik központjává vált, ahol számos nyitott, romos ház udvarán létesített romkocsma és szórakozóhely várja a budapestieket és a turistákat. MTI Fotó: Marjai János Fotó: Marjai János

A Magyar Konyha decemberi számában olvasható egy kitűnő interjú Csányi Vilmossal. A kiváló etológus a gasztronómia kapcsán többek között kitér arra is, hogy vajmi keveset tudunk eleink mindennapi életéről. Azt tudjuk, hogy voltak nagy háborúk például, de hogy mindeközben hogyan telt az élet, arról enyhén szólva hiányosak az ismereteink. Amit pedig ismerünk, az a felső rétegek élete. Régi mániám ez, hogy tudniillik tele vagyunk lovas szobrokkal, nevekkel a talapzaton, de a sírban az ismeretlen katona nyugszik. Holott ők maguk voltak a történelem. Az életük módjáról a legtöbbet talán az épületek mesélnek, már amelyikük megúszta az éppen aktuális tombolást.

Alighanem erre a következtetésre juthatott egyik kedvenc kultúrtörténeti művem szerzője, Bill Bryson amerikai író, újságíró is Otthon című könyvében. Mármint hogy a történelem nagy eseményei mellett észrevétlenül elsikkadt az elmúlt századok átlagembereinek élete, akik csendben tették a maguk dolgát, ettek, aludtak, dolgoztak, és megpróbáltak egy kicsit kényelmesebben élni. Bryson a saját otthonából indult ki (és ott is maradt a pincétől a padlásig), de maradhatott volna akár egy kocsmában is. Kávéházban, presszóban, vendéglőben, ahogy tetszik. Ahol nem mindig az alkoholfogyasztás a leglényegesebb, inkább a társasági élet, az információk cseréje, sőt akár a munka is. Az sem nagy baj, ha egy-egy helyre egy adott korban divattá válik gyakran ellátogatni. Hogy egy hely mitől lesz egyszer csak kultikus, az sok mindentől függ, a kínálattól a törzsközönségig.

Vegyük például a Wichmannt. A kocsmát, természetesen. Az épülethez számos kulturális érdekesség kapcsolódott a múltban, a városi legenda szerint ott „találták föl” a magyar kártyát, volt bordély is és okkult teozófus központ, hogy aztán a közelmúltban a szintén legendás sportoló, Wichmann Tamás emelje az egyik ikonikus alter hellyé. Az alternatív jelző esetünkben nem azt jelenti, hogy kizárólag a budapesti underground kulcsfigurái látogatták, megfordult ott minden rendű és rangú vendég, mint ahogy az mondjuk egy rendes prágai külvárosi kocsmában dívik. Az viszont kétségtelen, hogy alternatívát kínált, különösen a bulinegyed életének azon szakaszában, amikor az sikeresen turistalátványossággá, valamint álluxus helyek eldorádójává züllesztette magát.

A Wichmann alaposan kilógott a sorból, akár az ott kapható szendvicsből a brutális rántott hús. Nem csoda hát, hogy amikor híre kelt az épület tervezett lebontásának és kiderült, hogy persze már megint egy szálloda épülne a helyén, egymással minden más kérdésben egyet nem értő, ám valószínűleg A Pál utcai fiúkon szocializálódó emberek kerültek közös platformra az ügy kapcsán és a megmentés érdekében. Ugyan nem itt élnénk, ha nem kezdődött volna el azonnal egy jóízű kis zsigeri anyázás arról, hogy ezek mindent lerombolnak, ám amikor elég gyorsan kiderült, hogy inkább azok állnak a háttérben, ez is lecsillapult. Elnézés kérés nélkül ugyan, de ez már megszokott.

A Wichmann-kocsma siratóénekei még alig halkultak, amikor máris újabb sokkoló hír érkezett, ezúttal a Duna másik oldaláról, azaz Budáról, ahol élni ugye egyfajta életformát és értékítéletet feltételez. Jelesül az, hogy erről mit sem tudó üzletemberek kicsiny csoportja már meg a Márványmenyasszonyon készül erőszakot tenni. Az újabb rombolási terv ugyancsak kiverte a biztosítékot sokaknál, ami viszont jó hír a sok rossz között, már csak azért is, mert élteti a reményt, mely szerint azért él még némi polgári dac a mindent elborító pénzevéssel szemben. A Márványmenyasszony reformkorban emelt épületéről azonkívül, hogy tizenhat kisfröccs után már csak a bátrabbak merték kimondani a nevét, tudjuk, hogy ott tartotta lakodalmát báró Wesselényi Miklós és gróf Széchenyi István is.

De most, az össznépi felhorgadás idején az is kiderült a nagy közösségi oldalról, hogy bár az én generációm inkább a Wichmannt preferálta, de a szüleink bizony gyakran megfordultak a Márvány utcában is. Aki tehát elkezdi szétveretni, nemcsak a kollektív, de ugyanazzal a mozdulattal a privát emlékezetbe is belevágja a csákányt. Ha hagyják neki, persze. Mert esetünkben a csodára tényleg csak néhány napot kellett várni.

A Miniszterelnökség közleménye szerint ugyanis a kulturális örökség védelméért felelős Miniszterelnökséget vezető miniszter azonnali hatállyal elrendelte a Márvány utcai Márványmenyasszony étteremnek, valamint a Kazinczy utcai Wichmann-kocsmának helyet adó ingatlanokra a műemléki védettségi eljárás megindítását.

Hogy egy másik klasszikust idézzek: na, ugye.