A ránk telepedő idiokrácia

Nincs ellenzék, csak odaát van: minden emberi és civilizált hang felszámolódott.

Fotó: Arpad Kurucz

Talán el kellene mondani az embereknek egyszerű mondatokban, kis táblázatokban, hogy pontosan mennyi hitelt vett fel a kormány, mennyiért, eddig mennyi adót engedett el, ezzel milyen veszteség érte az államkincstárt, mennyi támogatást nyújtott, mely rétegeknek, s miért köszönhető mindennek, hogy ebben a válságban nem omlott össze az ország – s akkor nem írhatná Jakab Péter „miniszterelnök-jelölt”, hogy támogatás helyett fenyegetés és korlátozás történik.

Meg azt, hogy a 2006–2010 között hogyan is kezelték az akkori kormányok a magyar, majd a későbbi pénzügyi válságot; adóemelésekkel, megszorításokkal, durva IMF-hitellel, növekvő munkanélküliséggel (12 százalékossal), kritikus infrastruktúrák értékesítésével, devizahitelekkel – s akkor nem nyilatkozhatná azt könnyedén és fenyegetve Tóth Bertalan, hogy a járványkezelés biztosan kampánytéma lesz, vagy Gyurcsány azt, hogy „a pancserkormány szociális, gazdasági válságnak engedett utat”.

Talán el kellene mondani az embereknek meg Föld S. Péternek, a Ludas Matyi korábbi újságírójának, hogy ha demokratának képzeli magát, akkor nem adhatja a cikke címének azt a kicsit sem szellemes címet, hogy Orbánt csak szívlapáttal lehet meggyőzni. Donáth Annának azt, hogy bocsánatot kell kérnie Varga Judittól, rögtön azután, hogy meg­gyónja az apjának, hogy a fékeveszett gyűlölködés mély bűnébe esett.

Meg Bárándy Péternek, aki elvileg tanult jogászember, hogy mi és miért is idézi manapság pontosan a szovjet időket (nem, nem az, amit ő állít). Lendvai Ildikónak és Gyurcsány Ferencnek, hogy a „földönfutóvá tesszük”, meg „vannak kormányváltások, amelyek rendszert is váltanak, és 2022-ben ilyen lesz a magyar is” – csupán félelemkeltésre és polgárháborús uszításra jók. Fekete-Győr Andrásnak, hogy gondolja csak át még egyszer, mit is jelent, amit leírt: „Ha az Orbán-rendszer nem képes kompromisszumokat hozni, átváltunk az erő nyelvére.”

Soroljam még? Horváth Csaba (Népszava): Ez bosszúhadjárat. Németh Péter (Hír­klikk): Orbán maradása négyezermilliárdba kerül. Jámbor András (Facebook): Legyetek átkozottak, ha ezt végigviszitek. Dobrev Klára (Facebook): A 2022-es választás után lesz dolgunk bőven.

Csak szemezgettem a legdurvábbak között! Valójában nem olyan nagy a bérgyűlölők hada, csak végtelenül intenzívek. Ezért dühében rengeteg hasonlóan gyomorforgató megnyilatkozást tud összegyűjteni az ember, amikor odaátról szakadatlanul azt üvöltözik, hogy ideátról szól a gyűlöletbeszéd. A Mandiner weboldala az oldal jobb szélső sávjában gyűjti össze a napi érdekes megnyilatkozásokat. Néhány hónapja kis képernyőmentésekben halmozom az egyre nehezebben viselhető átkozódásokat. Hadházy, Szél, Donáth, Dobrev, Cseh, Szabó, Jakab, Fekete-Győr, Ujhelyi, Vásárhelyi féktelen töménységgel ontja magából a polgárháborús uszítást és gyűlöletet.

Igen, el kellene mondani az embereknek, hogy azokat odaát nyilván nem győzi meg az sem, hogy a szereplésükkel önmaguknak mondanak ellent: lám, szabadon, üldöztetés nélkül ordibálhatják úgy az elnyomott függetlenobjektív sajtóban, mint a közösségi oldalakon, de még a nemzetközi színtereken is a legaljasabb hazugságaikat. Ennyire nem demokratikus Magyarország. Boldogan sokszorozták mindannyian a friss hírt: Magyarország az egyik legkorruptabb ország a világon. De hiszen ez a hír azért hír a nagyvilágban, mert ők szakadatlanul ezt terjesztik. Éppen ők, akiknél korruptabbat a magyar történelem nem élt át (lásd privatizáció, kritikus infra­struktúrák külföldi kézbe adása stb.). Őszintén szólva nem igazán értem, nincs senki a civilizált világban, aki megkérdezze tőlük: ha te ilyen ocsmányságokat állíthatsz a saját hazádról, akkor hogyhogy még hazamehetsz és ott folytathatod?

Hát persze, tőlük hiába kérdeznénk. Nekik nem a vita, nem az igazság – jó, hagyjuk –, nem is a valóság a céljuk. Hanem csakis a visszakerülés (!) a hatalomba. Hát ezt kell elmondani az embereknek. Azt, hogy miután a Covid-járvány miatt nem tüntikézhetnek, ebből a gyűlöletcunamiból nem nehéz kikövetkeztetni: abban a pillanatban, hogy véget ér a különleges jogrend, ők kemény tüntetéssorozatba, durva zavargásokba fognak kezdeni. Még a tematikát sem túl nehéz előre megmondani. Mert ilyen az ő moráljuk, pardon, pontosabban ilyen az ő modern, jó előre tervezett, komoly erőkkel szervezett, nemzetközileg is finanszírozott politikai marketingjük. Hja kérem, a XXI. században vagyunk. Fejlődik a technológia, a mesterséges intelligencia, a profilalkotás, a bizonytalan szavazók terelgetése, a gyűlöletkeltés bizonyított hatékonysága. Miért pont a politikai hadviselés tudománya ne fejlődne?

Talán nem ártana azt is tisztázni az emberekkel, hogy annak, amit ők csinálnak, technológia ide vagy oda, már régóta semmi köze a hagyományos baloldalisághoz. Valaha el tudtuk képzelni, hogy egy kiegyensúlyozott, demokratikus országnak szüksége volna felelős, igazi baloldali eszméket és komolyan vett baloldali értékeket, terveket felmutató ellenzékre. Valaha – nem is oly rég – a liberális jelző sem volt még szitokszó. Sőt, talán vannak még, akik nem akarnak megkövezni azért, mert – bár beismerem, „patkány és vidéki tahó” vagyok – mindmáig hiszek a XX. század elején még szépen hangzott klasszikus liberális eszmékben.

Csakhogy világosan el kell mondani az embereknek, hogy amit ők, az ellenzékiek művelnek, az már nem baloldali, nem liberális és végképp nem demokratikus. Velük kapcsolatban sosem szabadna immár semmilyen összefüggésben emlegetni ezt a három szót és fogalmat. Szalonképesen ma csak azt lehet mondani: odaát. Őszintén pedig azt, hogy mindaz, amit ők csinálnak, immár nem más, mint színtiszta, kegyetlen bolsevizmus. Csak emlékeztetőül: a szociális forradalmat nem a bolsevikok kezdték, hanem a cárizmus meggyengülésével maga az orosz nép. Csak aztán Leninék erőszakkal magukhoz ragadták a hatalmat. Na, akkor kezdődött igazán a polgárháború!

Igen, mindezt talán nekem is el kellene mondanom a fiamnak, meg az összes olyan barátomnak, akikkel jó ideje kerüljük a politikát, mint macska a forró kását, hogy legalább a kapcsolatunk megmaradjon, mert azt már tudjuk, semmivel nem vagyunk képesek meggyőzni egymást. A modern politikai marketingnek ismét sikerült szétverni a kisközösségeket éppúgy, ahogy a kommunizmus tette. Ennek ellenére valahogy mégis meg kellene tudnunk beszélni a dolgokat, különben semmi nem állja útját az egyre sűrűbb ködként ránk telepedő idiokráciának.

Azt is jó lenne tisztázni ezekkel a bará­taimmal csak egyszerűen, tárgyilagosan, mindenféle kultuszok nélkül, hogy ha van egy világos tervekkel, jövőképpel rendelkező politikus, aki több évtizednyi pusztítás után a semmiből volt képes újjáépíteni a polgárosodó Magyarországot; aki tudja, hogyan kell erős belföldi és nemzetközi szövetségeket létrehozni; aki már három pusztító válságból vezette ki az országot, akkor annak történelmi jelentősége van, amit látnunk és aminek örülnünk kell (2010: tönk szélén az ország, gazdasági válság, 2015: nemzetközi menekültválság, 2020: Covid-világjárvány-válság). Csak aki próbálta már, az tudja, milyen különleges harci szellem kell ahhoz, hogy mindezt ráadásul higgadtan, következetesen, kitartóan tegye az egyre csak fokozódó belföldi és külföldi átkozódás ellenére. Azt hiszem, Magyarországnak alapvetően nagy szerencséje van.

Ezért is kellene elmondani az embereknek, hogy a járvány után nagyon figyeljenek oda, mire, hogyan reagálnak. Figyeljenek csak oda, mi történik most Amerikában, Hollandiában, Franciaországban és egyre több fejlett európai országban. Én eredetileg azt tanultam, hogy a civilizált nyugati országokban sokkal fejlettebb a törvények tisztelete (law and order – közrend), mint a keleti országokban. Akkor hogyan zavaroghatnak Nyugaton a nyilvánvalóan erősödő járvány idején? Mi van a háttérben? Nálunk is ez várható?

Sosem kívántam jobban, hogy ne legyen igazam. De a fenti gyomorforgató gyűjtemény láttán nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy ami a járvány után jön, az csak a kezdet. Durva kezdet. Ami azonban egészen a választásokig tovább fog durvulni. És nem elég imádkozni, hogy azután ne durvuljon még sokkal tovább.

A szerző nyugalmazott nemzeti szakértő (EU)