Az arab tavasz elbukott

Több mint 800 milliárd dollárra becsülik a forradalmi hullám és a nyomában kirobbant káosz miatt keletkezett anyagi veszteséget.

Tunisz, 2021. janur 14. Tunziai tntetk jelszavakat skandlnak az arab tavasz nyitnyt jelent tunziai forradalom 10. vfordulja alkalmbl tartott tntetsen Tuniszban 2021. janur 14-n. Tunziban tbb vtizedes nknyuralom utn orszgos npfelkels zte el az 1987 ta hatalmon lv Zin el-Abidin ben Ali elnkt a hatalombl. MTI/EPA/Mohamed Meszara Fotó: Mohamed Meszara Forrás: MTI/EPA

Tíz évvel az úgynevezett arab tavasz kirobbanása után, 2021 januárjában tömegtüntetések voltak Tunéziában. Elhúzódó és folyamatos háborúk zajlanak Líbiában, Szíriában és Jemenben. A térség lakosságát gazdasági és társadalmi válságok sújtják. Felmerül a kérdés, hogy megérte-e kockáztatni, megtérült-e, megtérülhet-e valaha az ár, amelyet az érintett országok a változásért (vagy inkább annak csak illúziójáért) fizettek?

A nyugati média, a politikusok és elemzők lelkesen üdvözölték a tüntetéshullámot mint az arab társadalmak átalakulásának elkerülhetetlen velejáróját, hamarosan azonban döbbenten szemlélték a káoszt és azt az eladdig leplezett komplexitást, ami az arab társadalmak felszínre törő valósága. Vajon ki okoz nagyobb kárt: a türelmetlen és kétségbeesett arab fiatalok, az autoriter rendszerek vagy a feltörekvő iszlamisták?

Az adatok vészjóslók:

több mint nyolcszázmilliárd dollárra becsülik a forradalmi hullám és a nyomában kirobbant káosz miatt keletkezett anyagi veszteséget;

több százezer ember vesztette életét a harcokban és az egészségügyi ellátás összeomlása miatt, több mint ötmillióan menekültek a környező közel-keleti országokba és milliós nagyságrendű illegális bevándorló érkezett Európába. Egy évtized múltán az arab országok gazdaságai még mindig nem tudnak munkahelyet teremteni százmillió fiatalnak – akik az arab össznépesség egynegyedét alkotják, s akiknek egyharmada tartósan munkanélküli –, ez az arány a képzettek körében még rosszabb. Az arab tavasz az iszlamizmus és az állami haderők, a militáns struktúrák megerősödését eredményezte, ami gyökeres ellentéte a vágyott demokráciának és prosperitásnak.

Ezen adatok, valamint a Tunéziából, Egyiptomból érkező gazdasági bevándorlók és a líbiai, jemeni és szíriai háborúk menekültáradatának fényében kijelenthetjük, hogy

az arab tavasz bukás, egy radikális epizódesemény, amelynek következményei nagyobb károkat okoztak, mint más esetben az egymást követő katasztrófák sorozata.

E kudarctörténetnek három főszereplője van: a tüntetők, az arab autoriter rezsimek és azok, akik a folyamatokat kívülről manipulálták. A tüntető fiatalokat nemzetközi civil szervezetek és az online baloldali propaganda tüzelte, amelynek hatására irreálisan sok és gyors változást követeltek. A megoldáskeresés messze meghaladta az elnyomó és egyre inkább repedező rendszerek kompetenciáját. A válságot megelőző évtizedekben az olajbevételek fokozatos csökkenése és az arab világ erősödő belső megosztottsága a gazdaság átstrukturálását tette szükségessé. A megszorítások azonban aránytalanul sújtották a fiatalokat, akik az elmaradott oktatási rendszer, a merev munkaerőpiac, a fejletlen jogrendszer és korrupt államapparátus áldozataivá váltak.

Helyzetük kiszolgáltatottságát ellensúlyozandó és az állami szubvenciók politikai hagyományát követve – amely az ezredfordulóig az olajbevételekből finanszírozott kedvezményekkel vásárolta meg a lakosság támogatását – irreális elvárásokat hangoztattak, amelyek egyszerre követelték a gazdaság és a társadalom gyökeres átalakítását. Az előző generációkkal ellentétben sem az állami szektor foglalkoztatása, sem az Öbölben vagy az Európai Unióban történő legális munkavállalás nem maradt meg számukra alternatívaként.

A tüntetők mindenekelőtt társadalmi elvárásokat – méltóságot, megélhetést és szabadságot – követeltek kétségbeesetten és türelmetlenül, ám nem volt világos elképzelésük arról, hogyan kell kinéznie egy igazságosabb társadalomnak, ahogy arról sem, hogy a rezsim bukása milyen mértékben lehetséges vagy kívánatos.

Míg a fiatalok túl sok kockázatot vállaltak, kétséges, hogy a lakosság többsége is radikális változást akart-e. Jellemző volt a megmozdulások karizmatikus, legitim és szervezett vezetésének hiánya is, amit az alkalomra váró iszlamista mozgalmak hálózata használt ki Egyiptomtól Szíriáig.

Az arab rezsimek a fiatalokkal ellentétben a kihívásokra, valamint a társadalmi és politikai igényekre való válaszadásban minden kockázatot el akartak kerülni, s ezért a hierarchia csúcsán állók bukással fizettek. Bizonyos formális politikai nyitottságot ugyan mutattak a választások jogszerűbbé tételére, ám kísérletet sem tettek átfogó gazdasági és társadalmi reformok kidolgozására. A demonstrálók az erőforrások igazságosabb elosztását követelték, míg válaszul a legjobb esetben sem kaptak mást, mint ígéretet félig szabad választásokra a nem túl távoli jövőben. Néhány vezető tisztségviselőt leváltottak, elűztek vagy meggyilkoltak, ám az erőforrásokat birtokló bennfentes klánok újjászerveződve megtartották befolyásukat. A vezetőnek és legszűkebb körének bukása a rendszert működtető kiváltságos rétegek valós hatalmát nem rengette meg.

A kudarctörténet harmadik tényezőjét alkotják a helyi és globális hatalmak, mint például az Egyesült Államok, Oroszország, Irán, Törökország és az Öböl-országok.

A szemben álló feleknek biztosított fegyverszállítmányokban és milliárdos nagyságrendű pénzügyi támogatásban megnyilvánuló közvetett támogatásuk, illetve a harcokban való közvetlen részvételük óriási kockázatot jelentett, és mindenütt hozzájárult a helyzet elmérgesedéséhez. Polgárháborús léptékű konfliktus csak Egyiptomban és Tunéziában nem robbant ki, ott, ahol nem történt közvetlen külső nemzetközi beavatkozás.

Ehhez, a harmadik körhöz kapcsolódnak a szintén külső érdekeket képviselő nemzetközi médiabirodalmak. Egyes médiumok, mint például az al-Dzsazíra, álhírekkel és manipulált vágásokkal gerjesztették az eseményeket. Az elhíresült CNN- és al-Dzsazíra-trükköket olyan emberek és országok fabrikálták, amelyeknek nem volt közvetlen érintettségük vagy kockáztatni valójuk, manipulációik­kal és hazugságaikkal mások bőrét vitték a vásárra. Ennek egyik legkirívóbb példája az Egy meleg lány Damaszkuszban című kamublog, amelyet az edinburgh-i egyetem egyik hallgatója írt álnéven.

Ami a hangulat felkorbácsolásához elegendő, az még messze nem elégséges egy társadalmi program végrehajtásához. Miközben a tüntetők okostelefon-applikációkat és a közösségi médiát használták szervezkedésre és propagandájuk terjesztésére, a térség országaiban jellemzően nagyon kevés ember használja az internetet. A forradalmi hullámban élen járó Egyiptomban a lakosság 44 százaléka, a tunéziaiaknak pedig 55 százaléka. Ilyen körülmények között a mély társadalmi struktúrákat nem lehet blogokkal vagy tweetekkel megváltoztatni; egy névtelen forradalom nem járhat sikerrel, hiszen a társadalmi terekben a vallási, etnikai és törzsi hovatartozás a meghatározó.

Egyes elemzők szerint a 2019-es algériai, szudáni, iraki és libanoni tüntetések az arab tavasz második hullámát jelzik.

Azonban ezen tiltakozások nagyságrendileg messze elmaradtak a 2010–2011-es események mögött, és sokkal inkább azok utórezgésének tekinthetők. A Nemzetközi Vöröskereszt 2020. júliusi tanulmányában arra figyelmeztetett, hogy a koronavírus-válság a határok újbóli megnyitásakor új migrációs hullámokat indíthat el. Az arab fiatalok körében végzett felmérések – megerősítve az Arab Barometer hasonló eredményeit – arra a következtetésre jutnak, hogy a fiatal arabok csaknem fele fontolóra vette országa elhagyását, egyharmaduk pedig valószínűleg emigrálni fog a Covid által okozott gazdasági recesszió miatt. Tunéziában a megkérdezett fiatalok körülbelül egyharmada vette fontolóra az ország elhagyását az elmúlt évben. Jelenleg 11 millióból 1,3 millióan élnek külföldön, 81 százalékuk Európában. 2011 és 2019 között több mint harmincezer tunéziai fiatal érkezett illegálisan Olaszországba, és ugyanebben az időben legalább háromszor ennyi embert akadályoztak meg abban, hogy elhagyja az országot.

Az arab fiatalok rendkívüli kockázatokat vállalnak, demonstrációkon vesznek részt, adóssággal terhelik magukat, legális és illegális utakat választanak a kivándorlásra, miközben fenntartják a hagyományos életmodellt a vallásosság, a nemi szerepek, az állam által biztosított foglalkoztatás igényének kérdésében.

Több mint egyharmaduk eladósodott, s a pandémiát követően csak a helyzet további romlása várható. 87 százalékuk aggódik az álláskeresés kilátástalansága miatt. Mintegy 82 százalékuk támogatja a tiltakozások folytatását, miközben elsődleges gondjuk a megélhetés biztosítása, s a vallás negyven százalékuknál az elsődleges identitásmeghatározó erő.

Számos európai politikus és szakértő élteti az „arab tavasz forradalmát”, az arab fiatalokat pedig a „permanens forradalom” eszközének tekinti. A kudarc azonban a meghatározó szereplők által vállalt kockázat aszimmetriájában van: a fiatalok túl sok, a kormányzatok túl kevés kockázatot vállaltak, mások pedig az erőszakot támogató kívülállóként avatkoztak a folyamatokba. Mindez az érintett gazdaságok és társadalmak tönkremenetelét eredményezte. Az intézményi keretek és a politikai kultúra tekintélyelvűsége, a rezsimek önzése és rugalmatlansága tovább csökkentette a sikeres átmenet esélyeit. A problémák megoldatlanok maradtak, a térség gazdasági kilátásai pedig folyamatosan romlanak. A fiatalok továbbra is szemben állnak a strukturális reformokat elutasító rezsimekkel, ám a kudarcból okulva egyre inkább a migrációt tekintik a legvalószínűbben megtérülő kockázatnak.

A szerzők a Migrációkutató Intézet munkatársai