A Lenin-fiúk az alkalomra várnak

Kedvelem Bayer Zsolt írásait. Lényeglátóan, élvezetes stílusban ír, és sokszor az érzelmekre is hat, ami a publicisztikában nemcsak megengedett, hanem bizonyos esetekben kifejezetten kívánatos is. Általában egyet is értek az írásaiban foglaltakkal. Most azonban vitába kell szállnom vele az úgynevezett Lenin-fiúk kapcsán (A Gyurcsány-fiúk, Magyar Nemzet, március 14.). Bayer Zsolt szerint ugyanis a mai ellenzéki politikusokra nem illik a „Lenin-fiúk” kifejezés, mivel ők nem tudnának gyilkolni, ahhoz túl gyávák. Bayer a következőket írja ennek kapcsán:

„Szögezzük le: a Lenin-fiúk azért félelmetesek voltak. Nem riadtak vissza senkitől és semmitől, bármikor készen álltak a gyilkosságra, s gyilkoltak is, amint erre lehetőséget adott nekik a század, a kor, s persze egy sor ocsmány, kisszerű politikai kalandor.

Kétségtelen tény: Fekete-Győr meg Jakab fejben biztosan ölt már, látszik az arcukon s mindenekelőtt az eszelős tekintetükön, hogy szeretnek ilyesmiről fantáziálni. (Karácsony valószínűleg nem, ő ahhoz is gyáva.) De ha például fogni kellene egy fegyvert és meg kellene húzni a ravaszt, ezek először is fordítva tartanák, másrészt abban a pillanatban inukba szállna a bátorságuk. Ezek ilyen zsebhuszárok, szúnyogcsődörök, akik a hergelésben és a verbális erőszakban királyok, szemtől szemben viszont szarjankók.

Éppen ezért szerintem téves, ha leninfiúz­zuk ezeket.”

Kétségtelen tény, hogy Gyurcsány, Jakab és Fekete-Győr még nem lőttek és nem akasztottak. De Gyurcsány már lövetett. Igaz, hogy „csak” gumilövedékkel, de ha rajta múlna, menne az éleslőszerrel is. Családi hagyományként hozza magával a fasiszta csőcselékezést (copyright by Apró Antal) és az akasztásokat. Az, hogy a gumilövedéknél még nem jutott tovább, nem az ő személyes érdeme, nem az ő jelleméből vagy éppen gyávaságából következik, hanem a mi szerencsénk: az aktuális kor és a nemzetközi helyzet eddig ezt nem tették lehetővé a számára.

De mindez könnyen megváltozhat. Száztíz évvel ezelőtt, amikor Szamuely Tibor még a szociáldemokrata párt tagjaként különböző baloldali lapokban (például a Népszavában) írt radikális hangvételű cikkeket, senki nem gondolta volna, hogy néhány évvel később kíméletlenül akasztatni fog vagy éppen saját kezűleg lő agyon embereket. Hasonló volt a helyzet Kun Bélával, aki az őt mentegetni kívánó, fiatal újbolsevik történész, Csunderlik Péter szerint „válságos helyzetekben pszichés alapon elsírta magát és hányingere volt”, „a kivégzéseket könnyezve írta alá” és „a sírórohamok ellen főleg cukorkát szopogatott”. Szegény Kun Béla! Milyen nehéz lehetett neki!

Azonban tíz évvel korábban, a dualizmuskori Magyarország emelkedő és békés világában, amikor őt és Szamuelyt egy-egy cik­kéért egy kis bírsággal sújtotta a bíróság, még senki nem gondolta volna, hogy néhány éven belül fordul a világ, és ezek a radikális firkászok ölni fognak – még ha sírva, hányingerrel küszködve és cukorkát szopogatva is. De a világ a feje tetejére állt, ezek pedig kimutatták a foguk fehérjét. Pedig előtte csak szimplán uszítottak – mint ma Gyurcsány, Jakab és Fekete-Győr, vagy a fideszes politikusoknak lámpavasat ígérő – szintén momentumos – Szarvas Koppány Bendegúz, vagy éppen a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiakat szörnyű képződményeknek nevező Nieder­müller Péter. Ők ma az ­1910-es Szamuely Tiborok és Kun Bélák, akikből azonban bármikor lehet 1919-es Szamely Tibor és Kun Béla. Csak „megfelelő” nemzetközi helyzet kell hozzá.

És amint 1910-ben senki el nem tudta képzelni az első világháború borzalmait és ­1918–19 sokkját, úgy ma is legyinthetünk rá: ilyen a XXI. században nem fordulhat elő. Ezek különben is túl gyávák hozzá.

Nemrég megnéztem a gyerekeimmel A hercegnő és a kobold című mesefilmet. A filmben a kastélylakók mindig fölényesen legyintenek, hogy nincsenek is koboldok. De a bányászok pontosan tudták, hogy vannak, és ez egyszer a kastélylakók számára is nyilvánvalóvá vált, akik nagy árat fizettek azért, hogy korábban nem hittek a koboldok létezésében. Gyermekeim dédanyja, kilencven évvel a háta mögött, átélve egy világháborút és 1956-ot, egy ilyen bányász: pontosan tudja, hogy koboldok igenis léteznek, hogy a történelem ismételheti önmagát. Ezért figyelmeztet folyamatosan, hogy „Zoli, ne írj ilyeneket, mert ha Fekete-Győrék hatalomra kerülnek, tönkre fognak tenni”!

1919-ben beoltottak minket a kommunizmus elleni védőoltással. A mellékhatások igen súlyosak voltak, az ország összeomlott, sokan meghaltak, és maga a magyar nemzet is kis híján belepusztult. Végül lerobbanva, megcsonkolva, de életben maradtunk, és az immunrendszerünk egyszer és mindenkorra megtanulta felismerni és semlegesíteni a kommunista vírust. Az immunrendszerünk a továbbiakban tökéletesen működött.

1945-ben is, amikor a következő világfelfordulás és vesztes háború után már nem fertőzött meg újra a kommunizmus betegsége, nem volt semmiféle forradalom, helyette voltak békés választások, ahol a kommunista párt kevesebb mint 17 százalékot kapott. 1945 után a kommunista vírus csak úgy tudott legyűrni bennünket, hogy egy jóval erősebb fertőzés, a szovjet megszállás erőszakkal elnyomta a természetes védekezőképességünket.

Csak így dönthetett le bennünket a lábunkról és tenyészhetett bennünk 45 éven keresztül. És ez alatt a 45 év alatt folytatódtak az 1919-es vérengzések. Népbírósági perek formájában, 1956-os sortüzek formájában, a szabadságharcot követő megtorlások formájában. Olyan emberek parancsára, akikről korábban senki nem gondolhatta volna, hogy ilyenekre is képesek lehetnek, mert halk szavú melósok, szobafestők, pékek, irodagép-műszerészek voltak. Vagy éppen egyetemet is megjárt, korábban ösztöndíjjal még Nyugaton is tanult mozgalmárok.

Ne altassuk el tehát az immunrendszerünket! Lenin-fiúk igenis léteznek. És ha sírva is, ha hányingerrel küszködve is, ha közben cukorkát szopogatva is újra képesek lehetnek ölni, különösen akkor, ha egy felbolydult nemzetközi helyzetben az éppen aktuális megszálló hatalom erre engedélyt ad vagy ezt kifejezett elvárásként támasztja feléjük.

A szerző közgazdász, politológus

Lenin-fiúk, Gyurcsány-fiúk

Azt hiszem, Felföldi Zoltánnak sajnos igaza van. És ettől a helyzet még siralmasabb.

És azt sem jelenthetjük ki egyértel­műen, hogy az a bizonyos „nemzetközi helyzet” nem fog végzetesen megváltozni (hogy ne mondjam: fokozódni!), elég csak egy pillantást vetnünk az anarchista-neokommunista káoszba süllyedő Egyesült Államokra egy képességtelen, demens, de legalább aljas és kártékony elnök (nem) irányításával. Az Európai Parlament magyargyűlölete pedig – immáron a fényességes néppárt asszisztenciája mellett – nem ismer sem jogi, sem pedig politikai határokat.

De akkor mi marad nekünk reménységnek? Egyrészt semmi. Hiszen a normalitás egész egyszerűen képtelen felkészülni az abnormális totális uralmára, a diabolikus diadalára, hiszen ha fel tudna készülni rá, akkor maga is abnormálissá válna. Másrészt viszont az inga mindig visszaleng. Ez az ember tragédiája – és legutolsó reménysége. „Ember, küzdj és bízva bízzál!” A gimnáziumban rengeteget vitatkoztunk arról, hogy akkor most ez egy optimista vagy egy pesszimista befejezése-e a műnek?

A vita még nem dőlt el. De ennél jobbat, szebbet és okosabbat ma sem mondhatunk.

Bayer Zsolt

(Borítóképen: A baloldali összefogás pártjainak képviselői; Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd)