„Bár nem vagyunk az az erő, mely egykor eget és földet rázott: vagyunk, ami vagyunk; sors és idő gyengíthetett, de hős szívünk együtt ver, s kemény hite, hogy küzd, keres, talál s nem hagyja magát.”
(Alfred Tennyson)
Ezzel a megrendítő idézettel válaszol a Skyfall egyik jelenetében „M” a szolgálat elavultságát firtató bizottságnak. Ez jutott eszembe, amikor a következő Bond-film bemutatása kapcsán már a mozin messze túlmutató politikai játszmák kezdődtek el.
Nincs idő meghalni – ezzel az ütős címmel kezd a jubileumi, 25. Bond-film. Mivel már tudható, hogy a brit szuperügynököt alakító Daniel Craig ebben a filmben ölti magára utoljára az ikonikus kém szerepét, megindult a találgatás vagy inkább üzengetés, hogy vajon ki lesz a következő Bond. Ian Fleming 1953-ban alkotta meg az idealizált brit ügynököt, akit 1962-ben, hatvan (!) éve vittek először filmvászonra. Ezért aztán érthető, hogy milyen felfokozott várakozás övezi a következő színész személyét. Jellemző módon a napi politika ebbe a kérdésbe is igyekszik beleszólni. Elvégre eddig csak fehér, heteroszexuális férfiak játszották el a szerepet. A macsó titkosügynök ideje leáldozott! – írják a nyugati lapok. Ezzel a felütéssel elindult egy jól kitapintható nyomás a producerekre.
Legyen színes bőrű férfi vagy nő, de legjobb, ha színes bőrű nő az új, trendi, multikulti szuperügynök. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen tehetséges, vonzó színészek neveit dobták be a köztudatba. Mintegy tesztelik az embereket, hogyan reagálnak erre a váltásra. Elvégre Nagy-Britannia mára egyre jobban hasonlít az Egyesült Államok társadalmára. Erre pedig figyelniük kell a filmiparba befektetőknek is. Ennek eredménye az a tudatosan gerjesztett polémia, hogy a következő film főszereplője, a britek imádott szuperügynöke ne egy unalmas, avítt, sőt személyében a kirekesztést, felsőbbrendűséget megtestesítő fehér férfi legyen.
Minderre persze mondhatjuk, hogy igen, változnia kell a világnak, alkalmazkodni az új helyzethez. Főleg amikor azt látjuk, hogy mindez nemcsak a fantázia világát érinti, hanem a való életet is. A minap olvastam, hogy Richard Moore, az MI–6 vezetője videóüzenetben kért bocsánatot azért, mert harminc esztendővel ezelőtt úgy vélte az elhárítás, hogy a homoszexuálisok jobban ki vannak téve a zsarolásnak. Hozzátette, hogy az LMBTQ-emberek nem jelentenek veszélyt a nemzetbiztonságra. Végül pedig bejelentette, hogy a múlt év végén kvótákat vezettek be, így biztosítva a különféle kisebbségekhez tartozó alkalmazottak megfelelő arányát a szervezetben.
