Gondolom, nem én vagyok az egyedüli, aki a járvány miatti kényszerű karanténban megnézte (immár nem először) a húsvéti Karol sorozatot a tévében. A Szent II. János Pálról szóló film különösen időszerű covidos világunkban. A pápa időskori képe, fulladásos rohamai a szemünk elé idézték a széles körben – esetleg saját családunkban is – napjainkban megtapasztalt szenvedést.
De nagyon tanulságos volt a filmmel végigkísérni a XX. század eszmetörténetét is. A nácizmus, a kommunizmus, a liberalizmus, a helyi háborúk és a pénzuralom okozta világméretű nyomor képeit. A szörnyűségeket, amelyeket a hatalom megszállottjai a történelem során oly sokszor elkövettek. Rabszolga-kereskedelem, gyarmatosítás, háborúk, holokauszt. Hogy az emberiség (magát kereszténynek nevező része is) eltűrte, részt vett benne. Ezekért az okozott sebekért kért bocsánatot a pápa a világ szenvedőitől. Az egyház nevében is.
Ámbár a posztmodern korban a fő probléma inkább a valláserkölcsi tanítások teljes kisöprése a közéletből. A posztmodern lejáratja, nevetségessé teszi a vallásosságot, és álságos eszmékkel helyettesíti. Pedig hitre ma is szükség lenne. De milyen hitre?
Tomáš Halík Templeton-díjas cseh pap, a prágai Károly Egyetem szociológusprofesszora, az Oxfordi Egyetem díszdoktora arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyháznak (egyházaknak) fel kell figyelnie a bezárt, üres templomok üzenetére. Az idők jeleit kell ebben látniuk, azt, hogy korszerűsítésre szorul a gyakorlat. Úgy véli, nem térhetünk egyszerűen vissza a régi kerékvágásba a vírusválság vége után sem. A hagyományok őrzése mellett törekedni kell a felekezetekhez nem tartozó, de a transzcendencia iránti igényt megjelenítő emberekkel, a keresőkkel való szorosabb párbeszédre és a világvallásokkal való eszmecserére. Gyökeres változásra, a keresztény felekezetek valódi ökumenikus találkozására van szükség. Ahogyan ezt a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes dokumentuma már majdnem hatvan éve világosan megfogalmazta. És ahogyan ezt a mostani húsvéti filmsorozat pápája szorgalmazta…
