A palota és a kormányzó csizmája

Fontosak az emlékezetpolitikai és a műemlékvédelemről szóló diskurzusok, de alattomos s méltatlan, ha nem az a tartalom a tárgya, amit megjelöl.

Budapest, 2020. június 14. A Budavári Palota épületegyüttese esti kivilágításban nyugati irányból. MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemû – különösen szerzõi jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó szerzõje/jogutódja közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelõssége e körben kizárt. MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemû – különösen szerzõi jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó szerzõje/jogutódja közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelõssége e körben kizárt. Fotó: Jászai Csaba Forrás: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba

Az alábbi írást eredetileg a Telex című online lapnak küldtem el, ahol izgalmas vita alakult ki a műemlékvédelemről. A vita apropója Csomay Zsófia sokunkban megrökönyödést keltő terve volt, s ő jegyezte az első írást is. Magam vasárnap György Péter cikkére küldtem választ, most pedig arról tájékoztatott a Telex munkatársa, hogy a lapvezetés úgy döntött, írásomnak nem adnak helyt, mert a vitát eredetileg 12 részesre tervezték.

Bár György Péter írása után nem szerepelt, hogy „a szerkesztőség a vitát ezzel az írással lezártnak tekinti”, ahogy ilyenkor szokás. Mi több, egy pezsgő diskurzus inkább a lap javára válhat, a véleményszabadságnak pedig nyilván barátja a lap – mi más lehetne? –, a megfejtés talán az lehet, hogy ez egy nekem szóló kedves gesztus. Hiszen, ahogy öregszünk, szükségünk van új és új élményekre. Így engem például megajándékoztak azzal, hogy 33 év után (belegondolni is különös, hogy 1988 óta publikálok) életemben először visszautasították egy írásomat. A Telexnek köszönöm az új élményt, a Magyar Nemzetnek a felületet.

*

György Péter a budai Vár rekonstrukciójáról a német megszállás Szabadság téri emlékművére asszociál, én Claude Monet Virágzó szilvafák című képére. Mind a kettő meglehetősen távoli képzettársítás, bár szerintem magam szemrevalóbb munkát találtam ebben a szabad asszociációs gyakorlatban.

Mindezért persze nem ragadnék billentyűt, ahogy a jeles egyetemi tanár írásának stíluskritikai elemzéséért sem, bár azt észrevételeztem, hogy a Telex izgalmas műemlékvitájának egyik előző szerzőjét megfeddi, mert megítélése szerint nem érvel megfelelően, majd így ír később: „Martinkó József […] lapjában korszerűnek, világszínvonalúnak nevezik, s többször visszatérnek a Néprajzi Múzeum új épületére is. Hmm.” A három betűbe zárt megütközés sem tűnik az érveléstechnika kivételesen igényes példázatának, igaz, legalább nem vethető a szerző szemére, hogy túlírta volna ezt a gondolatot.

Amiért azonban magam érdemesnek tartom, hogy a vitához röviden hozzászóljak, az a diskurzus science-fiction vetülete.

György Péter a budai Vár rekonstrukció­ja örvén azt írja, úgy tűnik, az nem más, mint „egyre félreérthetetlenebbül – valóban a Horthy-korszak apoteózisa”.

Alapvető probléma ezzel az állítással az, hogy a budai Vár épületei kivétel nélkül a Horthy-korszak előtt épültek meg. Hauszmann Alajos palotaépítése 1905-ben fejeződött be, a Fellner Sándor tervei alapján készült minisztériumi épület egy évvel előtte, a királyi lovarda pedig már 1902-ben állt. Azaz hazánk aranykorában: a nemzeti szabadelvű kormányzás alatt, amikor a semmiből Budapest világváros lett, s páratlan prosperitással fejlődött az ország. Horthy ekkoriban, messze a várostól, hajóstisztként szolgált.

Miként kerül hát a kormányzó csizmája az asztalra?

Történetesen Horthy volt Magyarország kormányzója, vagyis az úgynevezett Horthy-rendszerben élte a Bauhaus-mozgalom a virágkorát. Az Újlipótvárostól a Vérhalmon át Pasarétig nap mint nap megcsodálom munkáikat jártamban-keltemben, de még sosem jutott eszembe, hogy ne lenne helyénvaló bármelyik korhű renoválása azért, mert nem egy építése idején már több zsidótörvény is életben volt.

Amennyiben a budai várpalota és a mellette egykor álló impozáns épületek mégiscsak a millenniumi kor remekei: ezért, ha György Péter különös logikai ívéhez ragaszkodnánk – de ugyanakkor a történelmi kronológiát sem dobjuk ki az ablakon –, akkor a szerző felháborodását Deák Ferenc, Podmaniczky vagy épp Ferenc József alakjához kötheti.

Horthy iderángatása csupán arra jó, hogy a jelenlegi kormányt és az ország legtragikusabb korszakát egy gondolati körbe kösse.

Ám ez a gondolati kör hamis, hamis minden nyomon, e vitában oly nyilvánvaló módon, mint ahogy van néhány évtized eltérés a Várnegyedben újraépülő házak eredeti megépülése és Horthy hatalomra jutása között is.

Igaz: Horthy a budai Várból kormányzott. A ház, amelyben lakom, 1933-ban épült, egy szomszédunk szerint az ötvenes években magas rangú ávós is lakott benne. Különös gondolat, hogy a lakás, amiben élünk, esetleg egykor egy véreskezű gazember lakhelye volt, ám mégsem hiszem, hogy amikor kifestetjük a konyhát, közelebb kerülnénk Péter Gábor szelleméhez.

A kormány (az ember már unja leírni) nem antiszemita sem kicsit, sem nagyon. Aligha vitatja ezt György Péter, ahogy azt sem, hogy magyar zsidóként nagyszerűen és biztonságban élhet az ember ma a hazájában. (Vagy épp melankolikusan vagy fogfájósan, mint én épp most, de ezt nem írnám a kormány rovására.)

Magam egyáltalán nem vagyok a modern épületek ellen – s a cikkben felsoroltakon túl még jó néhány szép épületet ismerek a városban, például az 1947-ben épült egykori ­MÉMOSZ-székház, a MOME-campus, a BMC központja például kifejezetten kedves a szemnek. S persze rengeteg jó lett volna, ha meg sem épül: a Kálvin téri üvegmonstrum, a rózsadombi SZOT-szálló helyén épült lakóépület-monstrum (amely minden ígéret helyett nem kisebb, hanem nagyobb lett, mint az eredeti épület), a Dunakorzót elcsúfító szállodák vagy épp a rendszerváltás környékén és azóta a környékünkön épült, az erdőbe beleharapó, sértően ronda újundok családi házak.

Fontosnak tartom az emlékezetpolitikai és a műemlékek védelméről szóló diskurzusokat (miképp sokra becsülöm a szerző – általam amúgy sokszor vitatott – múzeumkritikai munkáit is), de alattomosnak s méltatlannak, ha nem az a tartalom a tárgya, amit megjelöl.

György Péter írása, ahogy néhány más szerző is, ugyanis egy (zárt szubkultúrában népszerű) előfeltevés igazolásához használja fel a kérdéskör billentyűhegyre tűzését.

A budai Vár rendkívül népszerű helyszín a bel- és külföldi turisták körében és népszerű sétacélpont a város polgárai számára is. (Magam minden évben elvittem a kisfiamat a Tóth Árpád sétányra cseresznyevirágzáskor, s látom azt is, hogy a Magyar Nemzeti Galéria tárlatai – már a helyszín miatt is – milyen nagy számban vonzzák a turistákat.)

Ha az ódon épületek egykorvolt pompájukban élednek újjá, az nem díszlet, üres kulissza lesz, hanem pezsgő, látogatókkal teli tér. Emlékezetpolitikai üzenete pedig egyrészt a millenniumi időkre mutat, másrészt olyan elszántságra, amely a kollektív emlékezet számára megélhetővé teszi nemzetünk egy nagyszerű korának kitűnő épületeit.

A városról mint élettörténeti helyszínről minél több munkának kellene születnie. Több mint izgalmas lenne, ha például megvizsgálnánk egy-egy ház társadalmi metszetének alakulását (a lipótvárosi bérpaloták első emeleti háziúrlakásától a cselédlépcsőn közlekedőkig; a rózsadombi villák egykori tulajdonosainak életét, majd újabb és újabb lakói­nak életét, a panelekben egykor mint fejlődési ugrást megélők életét és a következő generációt stb. stb.)

A Telex által kezdeményezett értékes műemlékvédelmi párbeszédet is vonzó lenne szélesebb témamerítéssel folytatni. E sorok íróját éppúgy izgatja például, hogy miként lehetne a Nagykörút gyönyörű bérpalotáit rendbe hozni, a rettenetes, szocialista időkre hajazó portálokat eltüntetni, s egy közös diskurzusban megszülető egységes arculati kézikönyv szerint kialakítani a majdani boltok, kávéházak utcai frontját. Ugyanilyen fontosnak tartanám, ha a mostaninál sokkal élőbb lenne a kapcsolatunk a Dunával, jobban szervesülne a fővárosi polgárok mindennapjaival a nagyszerű folyó. Örömtelinek tartanám azt is, ha fontosabb középületeknél normává válna, hogy nemzetközi tervpályázatokat írnak ki.

Ami Virág Csaba elbontott épületét illeti, szerintem borzalmas volt, de ha gyönyörűnek tartanám, akkor se vélném úgy, hogy a helyszínhez illeszthető. Sajnálom, hogy épületek nem szállíthatók el egy épületemlékparkba, ahogy rendkívül ötletes és helyénvaló módon a rendszerváltáskor a szoborparkba elszállíthatók voltak a város Leninjei, Osztapenkói, Kun Bélái.

Ami az emlékezetet illeti: az emlékezet azé, aki megműveli.

„És mondd el fiadnak, azon a napon…” – figyelmeztet az írás. Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy nagyszüleim és szüleim e parancsot szélesen értelmezve és igen részletgazdag módon adták át emlékeiket s a családi emlékezet legendáriumát nekem, s magam is így járok el gyermekeimmel.

A családi emlékezetekből összeálló emlékezetháló a valódi nemzeti emlékezet. Amelyhez sokat adhat hozzá az igényes állami emlékezetpolitika (nemzeti ünnepeink közös ünneplésekor) vagy épp ki is üresítheti, ignorálhatja, mint az itthon sok-sok éven át szokás volt.

Nem vethetjük a kormányzat szemére, sőt magam dicséretesnek látom – a megvalósuló események eltérő minősége ellenére is –, hogy gondja, figyelme van a nemzeti emlékezetre, mindannyiunk családtörténetének stációira.

Miképp emlékeinket is reprodukálhatjuk, arra méltó épületeinkkel is megtehetjük ezt. S szerencsére gyermekeink már nem hamis képzettársításoknak, hanem az első csók, a nagy beszélgetések vagy épp külföldi barátaik ámulatát elnyerő helyként fognak majd emlékezni a most újjászülető budai Várra.

A szerző közíró, tanácsadó

(A borítóképen a Budavári Palota épületegyüttese esti kivilágításban nyugati irányból. Fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba)