Szürke állomány: az Artisjus-ügy

Érdemes lenne végre ki- és újragombolni az Artisjus kabátját!

Budapest, 2012. február 20. Victor Máté zeneszerzõ, az Artisjus Magyar Szerzõi Jogvédõ Iroda Egyesület új elnöke áll a szervezet budapesti székháza elõtt. MTI Fotó: Mohai Balázs Fotó: Mohai Balázs

2021. május 18-án az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület honlapján megjelent a hír: negyedével csökkentik a dalszerzők jogdíját a járványhelyzet miatt. Az egyesület eddig sem foglalt el előkelő helyet az irodalmi, klasszikus- és könnyűzenei alkotók nagy többségének szíve csücskében, talán nem véletlenül.

Érthetetlen, felháborító és a pandémiás időszak miatt nehéz helyzetbe jutott művészeket tekintve pedig végképp megdöbbentő döntést hozott az Artisjus: huszonöt százalékkal csökkentik a dalszerzők jogdíját a koronavírus-járvány miatt. Teszi ezt egy olyan szervezet, amely évről évre több tíz milliárdos összeg felett diszponál. Csupán összehasonlításképpen: a Győri Nemzeti Színház, a Miskolci Nemzeti Színház, a Debreceni Csokonai Színház, a Budapesti Operettszínház, a Filharmónia Magyarország, a Budapesti Fesztiválzenekar, a Győri Filharmonikusok és a Pannon Filharmonikusok éves költségvetése összesen valamivel több mint 16 milliárd forint, vagyis meg sem közelíti az Artisjusét.

Gondoljunk csak bele, hogy a fenti intézmények több ezer család megélhetését biztosítják. Ellentétben az Artisjusszal, ahová a falusi kocsmárostól a rendezvényszervező cégen és a művelődési központon keresztül a legkiválóbb koncerttermekig mindenki befizet, a szervezet működésének hasznát azonban csak kevesek érzik. Hangsúlyozandó, hogy nem csupán a pandémiás időszakban tapasztaltak nyitották fel a szemem, sok éve megoldatlan problémahalmazról van szó.

Az Artisjus, önmeghatározása szerint, elvileg a zenei és irodalmi szerzői jogok közös jogkezelő szervezete. Működésükhöz úgynevezett kezelési költséget kérnek az alkotóktól, befizetés gyanánt, a működésre fordított összeg 2019-ben a 23 milliárd forint nettó árbevételből majdnem ötmilliárd forint volt. Jutott ebből autóvásárlásra több mint 117 millió forintért, Aruba vállalati wifi-eszközökre majdnem 38 millió forintért, PC-kre, laptopokra és monitorokra csaknem harmincmillió forintért és fogászati kezelőegységre több mint öt és fél millió forintért.

Azonban ha a mélyére ásunk az Artisjus évtizedet meghaladó működésének, idézőjelek garmadájával találkozunk: „mindenki tudja”, „nyílt titok”, „központi kifizetőhely”, „szürke folt a hazai előadó-művészetben” és más, némileg konkrétabb véleményekkel találjuk szemben magunkat. Hogyan fordulhat elő, hogy egy szervezet kénye-kedve szerint eluralja az irodalmi és zenei jogdíjak szinte teljes piacát? Miként történhet meg, hogy a már nem először fellángoló, majd minduntalan hamvába haló elégedetlenség ellenére nem történik semmi az olyan sok alkotó és művész által vágyott változást illetően?

A fenti kérdések nem bennem fogalmazódtak meg először, hiszen az állam az Artisjus üres adathordozók után szedett jogdíjának 25 százalékát már korábban is a Nemzeti Kulturális Alaphoz delegálta mint kulturális célokra megítélendő összeget. Az Artisjusnak is lett volna mozgástere és lehetősége az Emmi által életre hívott Köszönjük, Magyarország! programhoz hasonló programot finanszírozni, és ebben a nehéz helyzetben többletforrást adni az alkotóknak, művészeknek, nem pedig elvenni a sokaknak egyébként is csekély összegből.

Az Artisjus érdemben mit tett? Mert a néhányaknak kiutalt egyszeri 160 ezer forintból hónapokig megélni biztosan nem lehet. Léptek is, szorgosan, a maradék kifizetésekből levettek 25 százalékot. Mintha a rádiók és a televíziók nem játszottak volna ugyanannyi slágert vagy éppen zongoraversenyt, mint a koronavírus-járvány előtt. Hivatkozni természetesen mindig lehet – megszoktuk –, de mindez a lényegen nem változtat: egy túlméretezett testület úgy véli, hogy élet-halál ura, és Damoklész kardját tartja minduntalan az alkotók és a művészek többsége fölé.

Lássunk néhány árulkodó adatot!

Az Artisjusnak 2019-ben az összes jogdíjbevétele 23 milliárd forint volt. Ebből a kezelési költség majdnem ötmilliárd forint, a működésre fordított összeg pedig több mint négymilliárd forint volt. A szervezet aktív dolgozóinak létszáma 182 fő, a felügyelőbizottság tagjai és a vezető tisztségviselői részére kifizetett díjazás és egyéb juttatás, jogdíj, bér és egyéb személyi jellegű juttatás 2019-ben majdnem kétmilliárd forint. Ez nagyságrendileg Székesfehérvár összes kulturális dolgozójának – mintegy négyszáz fő – tárgyévi bérköltségével azonos összeg. 117 millió forintért vásároltak autókat, majdnem 38 millió forintért PC-t, monitort és laptopot, fogászati kezelő széket. Úgy látszik, hogy az Artisjusban dolgozók közül sokan magasan az átlag fölött keresnek, egy szűk alkotói kör pedig óriási összegekkel gazdagodik hónapról hónapra. Egy biztos: a többség nem jár jól.

Az Artisjusnak a honlapján olvasható „küldetése” szerint az a célja, hogy hatékonyan és átláthatóan kezelje a zeneszerzők, szövegírók, zeneműkiadók és írók szerzői jogait. A nagy többségnek, akik havi néhány ezer forinttal kénytelenek számolni az Artisjustól, nem túl őszinte a mosolyuk, amikor az utalást követően meglátják a bankszámlakivonatukat. Érdemes lenne végre ki- és újragombolni az Artisjus kabátját!

A szerző a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója

(Borítóképen Victor Máté zeneszerző, az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület elnöke áll a szervezet budapesti székháza előtt 2012-ben. Fotó: MTI / Mohai Balázs )