„Hogy a Jóisten minket meg ne segéljen, arról szó sem lehet!”
(Székely mondás)
Volt idő, amikor – mindegy is, hogy Nyugaton vagy Keleten – a társadalmak betegségei, politikai abszurditásai miatt az emberek a sportban keresték és találták meg a „lelki túlélés” piruláját. Lehetett a legvadabb szocializmus itt, Közép-Európában, a futballpályák mikroklímája arra a 90 percre a nézők lelkéből és fejéből kizárta a politikai agressziót és pökhendiséget, miközben csak és kizárólag az élmény, valamint a jól érzékelhető elégedettség maradt.
Mindegy volt, hogy bajnoki, nemzetközi kupa- vagy válogatott mérkőzés, akkor és ott a zsúfolt lelátó eggyé vált a pályán folyó méltósággal. A játékosok példaképé nőttek, bizonyos fokig az ideológiák börtönéből kiszabadult reményt jelképezték. Tudták vagy sem, de az egyébként „vérre menő” meccseken leginkább a „vér” nem volt jelen. Ott pipiskedett viszont a barátság, az önfeláldozás, a tisztesség, mert hiánycikk volt a képmutatás.
Akit a játék hevében elgáncsoltak, fájdalmas arccal, de azonnal felállt, hisz amíg menni tudott, menni is akart. Gyakori látvány volt, hogy a földre huppanót saját csapatának vagy az ellenfélnek a játékosai emelték föl, miközben fel sem merült bennük, hogy játszótársuk csak szimulál vagy sajnáltatni akarja magát, ahogy ez manapság dívik. A szándékos belemenést – mert azért elő-előfordult – elkövető bűnöst saját szurkolói sem díjazták, jelezve, a pályán kívüli világ ármánya a sport „szentélyében” nem elfogadható cselekedet. Csak az minősült kezelendő sérülésnek, ha valakit hordágyon kellett levinni a küzdőtérről. Világbajnokságokon – nem ugyanazon – előfordult például, hogy Mészöly Kálmán, a Vasas és a magyar válogatott középhátvédje, illetve Franz Beckenbauer, a németek beállósa begipszelt kézzel játszottak sorsdöntő mérkőzéseken, lévén a lábuknak semmi baja nem volt… Tehették, hisz a többiek, huszonegyen vigyáztak a sérültek kezére.
Eme feledésbe merülő világba egyetlen közellenség tudott beférkőzni, a „fekete ruhás”, a bíró. Aki hol hatalmától – vagyis sípja erejétől – megrészegülve büszkén futkosott a játéktéren, hol – többször inkább ebben volt része – a szurkolók szitkai közepette azt is bánta, hogy ilyen őrültségre adta a fejét, és végtelen számkivetett magányában csak a kilencven perc végéért rimánkodott. Így utólag vélelmezhető, hogy sokszor nem a bíró konkrét döntései hergelték a tisztelt publikumot, hanem annak a szimbolikája, miként az élet egyéb területein tapasztalták, hogy van valaki, aki képes felülírni a számukra még elfogadhatót. Mert a szotyolát köpködő lelátó az ideológiáktól mentes szabadság szigetévé alakult minden hétvégén. Nem volt rang, beosztás, a káderpolitika eltörpült csökevénnyé lett a futballcipőt hordók nagyságához képest. Az eső mindenkit egyformán eláztatott, ahogy a tűző nap ellen is kinek-kinek csupán a sapkája, kalapja volt a védelme.
