Az unió történetét a föderalizmus és a nemzeti szuverenitás küzdelme szempontjából bemutató sorozatom negyedik, befejező részében az 1992-től, az Európai Unió megalakulásától napjainkig tartó korszakot tekintem át.
A maastrichti szerződés alapján létrejött Európai Unió 1992-es megalakulása utáni éveket egyfelől továbbra is a lopakodó föderális törekvések jellemezték, amelynek során a legkülönfélébb területeket, szakpolitikákat igyekeztek szupranacionális szintre emelni. Ezek olyan kísérletezések, amelyeknek a továbbgyűrűző és tényleges hatásairól elfelejtették tájékoztatni az európai állampolgárokat.
Másfelől a kilencvenes és a kétezres évek a szerződések kora is; ebben az időszakban sorra-rendre születnek az unió működéséről szóló megállapodások a tagállamok között. Ezek meghatározó jellemzője, hogy – szemben a szakterületeken megnyilvánuló lopakodással – nyíltan a többségi döntések számát s ezzel a föderális elemet növelte az unióban. Ez történt az amszterdami szerződésben (1997–1999), illetve Nizzában (2000–2001) is, ráadásul a nizzai szerződés megerősítette az Európai Bizottság (bizottság) elnökének pozícióit, illetve az Európai Parlament (parlament) jogalkotói szerepkörét.
A 2010-es évek közepére két esemény erősítette fel az uniós elitben a föderációs törekvéseket, mely napjainkra egyértelműen kinyilvánított szándékká vált a fősodratú globalista-liberális brüsszeli elit köreiben.
Az egyik a 2008 őszén kirobbant amerikai pénzügyi válság, ami nagyon rövid időn belül Európában is erősen éreztette a hatását. Az unió tagállamaiban – különösen a déli országokban – bankok adósodtak el és váltak fizetésképtelenné, országok kerültek a csőd szélére, különös tekintettel Görögországra. A továbbgyűrűző hatások azzal fenyegettek, hogy a hitelezők is csődbe mehetnek, s így a válság kiterjedhet az unió egészére és veszélyeztetheti a központi hatalmak egyensúlyát is. Ennek következtében a brüsszeli vezérkar, döntően a bizottság, illetve az unióban gazdaságilag meghatározó súlyú német politikai vezetés, élén Angela Merkellel, arra az elhatározásra jutott, hogy kezébe veszi az irányítást, s válságkezelés címén beavatkozik az adott tagországok belügyeibe, méghozzá a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, az Európai Központi Bankkal (mely 1998-ban alakult), a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal együttműködve.