Dicsőség a Rongyos Gárdának!

„A pacifizmus csak álmodozás – amennyi a fegyvered, annyi az országod és a kenyered.” Továbbá: „Magyarország határai nem a maiak, hanem a háború előttiek.” A Rongyos Gárda eszmei alapvetésének legfontosabb tételei ezek. A Héjjas Iván tartalékos főhadnagy által 1919. április 18-án egy Kecskemét melletti tanyán létrehozott gerillahadsereg e felfogás jegyében lendült eredményes harcba az első magyarországi vörösterror és az általa előidézett katonai összeomlás nyomán betóduló román megszállók ellen.

A soraiban katonatiszteket, arisztokratákat, földműveseket, tisztviselőket, fiatalokat és öregeket, magyarokat, de horvátokat, svábokat, később bosnyákokat, sőt albánokat, egyszóval társadalmi állásra és etnikai származásra tekintet nélkül izzó lelkű hazafiakat tudó szabadcsapat már ezzel is beírta magát a magyar történelembe. Száz évvel ezelőtt azonban még többet cselekedtek, még nagyobb tettet vittek véghez a Rongyos Gárda hősei.

A gyalázatos trianoni békediktátum erkölcsileg talán legelviselhetetlenebb előírása Nyugat-Magyarországnak, Sopronnak és környékének Ausztriához erőszakolása volt. Az az Ausztria lépett fel zsákmányszerző arcátlansággal, mellyel együtt vívtuk meg és a belső árulás, a szabadkőműves aknamunka előidézte összeomlás miatt együtt veszítettük el az első világháborút, noha Magyarország nem akarta a világégést, és az utolsó lehetséges pillanatig ellenezte a hadba lépést. A Közép-Európát széttrancsírozó cinizmus mégis az akkor (már akkor is) vörös zászlókat lengető Bécsnek vetette martalékul a magyar haza nyugati végeit.

Látszólag könnyen tehette, hiszen a magyar honvédséget a szabadkőműves puccsista Károlyi-kormány lefegyverezte, Kun Béláék vérgőzös diktatúrája pedig végső anarchiába taszította hazánkat. Az antant és hiénái által fenyegetett hivatalos Magyarország, más lehetőség nem lévén, késsel a nyakán aláírta a szégyenletes, embertelen diktátumot, és elközelgett a nap, amikor a szociáldemokrata Ausztria fegyveresei hetvenkedve készültek bevonulni az ősi magyar szállásterületre.

Ám ez nem történt meg, mert nem történhetett meg. A csaknem ötezer önkéntest számláló Rongyos Gárda támadásba lendült Nyugat-Magyarországon, és emberfeletti hősiességgel, élelmes hadicselek sorozatát felvonultató bravúros hadászati stratégiával és taktikával elképesztette, megbénította és térdre kényszerítette nemcsak a jelentős létszámfölénye ellenére fejvesztve megfutamodó osztrák ármádiát, hanem a gőgös antanthatalmakat is. 1921. augusztus 28-án délelőtt Ágfalvánál zajlott le az első összecsapás, melynek során mindössze százhúsz magyar önkéntes csúfosan megfutamította a bevonulni készülő megszállókat. Az ütközet szép emlékműve Soprontól nem messze, a Lővérekben található.

A harcok során Nyugat-Magyarországot a Rongyos Gárda felkelői magabiztos uralmuk alá vonták, oda idegen megszálló nem tehette be a lábát. És bár a feldühödött nyugati hatalmak ádáz gyűlölettel telve fenyegették és zsarolták a magyar kormányt, a budapesti vezetésnek informális kapcsolatokon túl nem is volt ráhatása a nagyszerű eseményekre. Ezt a nemzetközi diplomáciában is tudatosítandó, a magyar fennhatóság alatt őrzött nyugat-magyarországi területen 1921. október 4-én taktikai megfontolásokból a felkelők Prónay Pál huszárszázadost államfővé emelve kikiáltották Lajtabánságot.

A rövid életű, mindössze egy hónapig fennállott miniállam átmeneti létrehozásának két fő célja volt: lehetőleg tehermentesíteni Budapestet a rá nehezedő nemzetközi politikai nyomás alól, másrészt kikényszeríteni, hogy a régió lakossága népszavazáson dönthessen szülőföldje hovatartozásáról. A Rongyos Gárda hőstettei által megteremtett helyzet nem utolsósorban azt is eredményezte, hogy végleg lekerült a napirendről a véresszájú magyargyűlölő szabadkőműves csehszlovák külügyminiszternek, Edvard Benešnek az újonnan létrejött (azóta szerencsésen megsemmisült) államtákolmányok, Csehszlovákia és Jugoszlávia közös határát és így a Várvidéken húzódó szláv korridor megteremtését célzó spekulációja.

A Rongyos Gárda hősies gerillahadjárata nyomán az antant tehát meghátrált, és rákényszerült a népszavazás kiírására. Ennek köszönhetően 1921. december 14–16-án Sopron és még nyolc falu: Ágfalva, Balf, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza, Nagycenk és Sopronbánfalva magyar, német és horvát lakossága elsöprő többséggel úgy döntött, hogy továbbra is a több mint ezeréves hazához, a Szent Korona Magyarországához akarnak tartozni, és nem kérnek a vörös osztrák paradicsomból. Sopron városa ennek emlékére viseli büszkén a leghűségesebb város, azaz a Civitas Fidelissima címet.

A honmentés és ezzel a Rongyos Gárda története azonban folytatódott. A felkelők 1922-ben újabb hadjáratra készülődtek, felszabadítandó a még idegen megszállás alatt maradt területeket. Jellemző, hogy a hírre jeges rémület lett úrrá az osztrákokon, és a harcot nem vállalva puskalövés nélkül visszaadtak további tíz, főként horvátok lakta települést: Alsócsatárt, Felsőcsatárt, Kisnardát, Nagynardát, Magyarkeresztest, Németkeresztest, Pornóapátit, Németlövőt, Ólmodot és Szentpéterfát.

A Rongyos Gárda életben maradt harcosai ezután visszatértek polgári életükhöz. Ám az 1930-as évek második felében a haza ismét szólította őket. Nem is késlekedtek, nem is kérdezték, miért és hová, amikor titkos futárokkal megkapták a jól ismert felszólítást: „Azonnal bevonulni!”

A magyar gerillák jelentős szerepet játszottak a magyar diplomácia által kikényszerített első bécsi döntés előkészítésében is, melynek nyomán a Felvidék déli sávja felszabadult és hazatért a Szent Korona fennhatósága alá. A vakmerő hazafiak folyamatos szabotázsakciókkal, magyar érzelmű propagandatevékenységgel formálták a közhangulatot, amelyet a döntnököknek figyelembe kellett venniük. E hadjárat során megesett, hogy mindössze nyolc magyar felkelő lefegyverzett ötszáz megszálló cseh katonát.

Kárpátalja 1939-es felszabadításában is jelentős szerepük volt a Rongyos Gárda önkénteseinek – amit a magyar honvédek valamely okból nem tehettek meg, az a felkelőknek nem volt lehetetlen…

A rongyosok közül sokan siettek 1939 őszén a nemzetiszocialista Németország és a bolsevista Szovjetunió által két oldalról megtámadott Lengyelország segítségére. Domonkos László írónak A Héjjas-nyárfa árnyékában című, igen fontos kötetéből tudjuk, hogy a megszálló németek mintegy hetven, fogságba esett magyar rongyost végeztek ki.

A Rongyos Gárda száz évvel ezelőtt akkor ragadott fegyvert, amikor úgy tűnt, minden végleg elveszett. A szétszaggattatás, a reménytelenség legsötétebb időszakában lépett színre ez a gerillahadsereg, hogy a Reményik Sándor-i „ha nem lehet, hát akkor is” szellemiség jegyében bebizonyítsa, akkor is lehetséges győzni, amikor minden lehetetlennek tűnik.

És a Rongyos Gárda győzött. Hősei legyőzték először önnön kétségeiket, félelmeiket, s diadalmaskodtak a halálon, amikor a korábbi életükkel leszámolva olyan küzdelembe bocsátkoztak, melyből a visszatérés szinte lehetetlennek látszott. És diadalt aratott a gárda az állig felfegyverzett antanthatalmakon is, legyőzve a túlerőt, érvényt szerezve az igazságnak és a trianoni diktátum végső megsemmisítéséig minden magyar nemzedéket kötelező létparancsnak, miszerint a lemondás gyáva becstelenség.

A száz évvel ezelőtti hőstetteknek vitéz Somogyváry Gyula állított megrendítő emléket És mégis élünk című nagyszerű történelmi regényében, említve többek között azt a budapesti műegyetemistát, Vámossy Tibort, aki 1921. október 5-én halt hősi halált Szárazvámnál, és akinek síremléke, Ditrói Siklódy Lőrinc szobrászművész alkotása a Farkasréti temetőben áll. A szobor a II. világháború súlyos küzdelmei során találatot kapott. A fejrészén csonkult szobor a magyar sors fájdalmas jelképe volt évtizedekig, mígnem 2014-ben a Honvédelmi Minisztérium helyreállíttatta.

A Rongyos Gárda dicsőséges helytállása olyan közösségi, nemzeti lélektani felhajtóerő, amiből ma is táplálkozhatunk. Remélhetőleg már nem kell sokáig várni, hogy e páratlan történelmi tünemény a magyar érzelmű filmkészítőket olyan nagyszabású, sokakat elérő mozira ihlesse, mely a végzettel szembeni önfeláldozás nagyszerű példáját a jövő nemzedékek lelkébe plántálja.