Wekerle utolsó miniszterelnöki időszaka 1917 augusztusa és 1918. október vége között volt. Az ifjú császár és király, IV. Károly lényegé­ben jolly jokerként választotta újra a veterán politikust, hogy valahogy kezelje a világháború során összetorlódott problémahalmazt. Bár a kormányfő még ekkor is állta a sarat, az ekkori gondok már meghaladták képességeit és lehetőségeit. Nem tudta rendezni a választójog kérdését – pontosabban annak bővítését –, pedig az uralkodó leginkább ezt a feladatot várta el tőle. Hasonlóan túlnyúltak személyén a háborús összeomlás következményei, az 1918. októberi történések.

A miniszterelnököt ‒ némileg igaztalan módon ‒ kortársai egy része gyenge politikusnak tartotta. Egy elterjedt 1917. évi karikatúra úgy ábrázolta a gépkocsit vezető kormányfőt, hogy az autót a hátsó ülésről Tisza István irányította. Kétségtelen tény, hogy Wekerle nem volt olyan markáns és befolyásos állami vezető, mint Tisza, ám ha mérlegre tesszük a dualista időszak politikusi teljesítményeit, munkásságát mindenképpen az első helyeken említhetjük. Nem volt olyan széles politikai horizontja, amely Deákot, id. Andrássyt vagy a két Tiszát jellemezte, ugyanakkor nehéz helyzetekben ügyesen manőverezett, gazdasági szaktudása pedig nélkülözhetetlen politikussá tette.
Wekerlét a proletárdiktatúra internálta, és 1500 társához hasonlóan Damoklesz kardjaként lebegett a feje felett, hogy a kommün kivégzi. A fogsággal járó szenvedések, valamint stressz alaposan megviselték a politikus szervezetét: mindez hozzájárult ahhoz, hogy halálakor némelyek mártírként is tekintettek rá. Eredményei és emberi kvalitásai ellenére Wekerle osztályrészéül az utókortól igen ambivalens megítélés jutott. A különösen első miniszterelnökségéhez köthető gazdasági és társadalmi aranykor ellenére a Horthy-korszakban alakja szorosan összekapcsolódott a Monarchia és így a történelmi Magyarország bukásával. Ezt akkoriban leginkább a nemzeti érzület országos meggyengüléséből vezették le. Nem véletlen, hogy a száz éve megalakult Bethlen-kormány is azt hangsúlyozta: változás szükséges a kiegyezés utáni Magyarország politikájához képest.

Még mostohább sors jutott Wekerle személyének az államszocialista időszak során, amely lényegében elhallgatta a miniszterelnököt. Mindennek következménye napjainkban is érzékelhető, hisz messze nem olyan arányban ismert Wekerle alakja a közvélemény előtt, mint amit fontossága és történelmi szerepe folytán megérdemelne.

Mi lehet életpályájának legfontosabb aktua­litása a ma emberének? Wekerle az ­1890-es években aktívan vett részt azokban a nemzetközi munkálatokban, amelyek Közép-­Európa gazdaságainak lehetséges összekötését, szorosabb kapcsolatát vizsgálták (voltaképpen az EU-s munkaerő, tőke, szolgáltatások szabad áramlása elv előfutáraként). A miniszterelnök ezekben a lehetőségekben elsődlegesen a nemzeti gazdaság megerősítését kereste. Joggal lehet hazafias politikusnak nevezni, aki személyé­ben jól megjelenítette az ország ’48-as hagyományainak a ’67-es kompromisszummal való ötvözését. Napjainkban, amikor a szupranacio­nalizmus drámai előretörését tapasztaljuk, pont Wekerle politikai pályája bizonyítja, hogy csak a hazai érdek melletti konzekvens kiállás alapozhatja meg a sikeres társadalom- és gazdaságpolitikát. Életműve ebben az értelemben példaértékű lehet a közélet mai, nemzetben gondolkodó szereplőinek. 

Jóllehet Wekerle Sándor a Monarchia bel- és külpolitikai válságai során eredményes vezetőnek bizonyult, életműve végül olyan tényezők folytán foszlott szinte semmivé az első világháború következtében, amelynek befolyásolására vajmi kevés esély kínálkozott ‒ még az európai középhatalom Magyarország számára is. Ahogy az egyik 1921. évi nekrológ fogalmazott: „Ha van tragikum, úgy Wekerle államférfiúi életében megtaláljuk azt. Küzdött, eredményt, sikert ért el ‒ a sors megsemmisített mindent.”

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

(Borítókép: Wekerle Sándor szobra. Fotó: MTVA/Bizományosi: Faludi Imre)