Már egy jó ideje nem nézek Forma–1-et. Hogy a helyszínen, az eleve ki volt zárva, hőség, por, dugók, eszement árak okán és egyben miatt. És akkor még alig látnék valamit az egész cirkuszból. De a televízióban is akkor követtem végig egy futamot, amikor még Senna, Prost és Mansell nyomta a pedált. Sennának szurkoltam, Isten nyugtassa, annak a fantasztikus fickónak, az autóversenyzés McEnroe-jának, esetleg Paganinijének. Senna egyébként emlékeim szerint a saját neméhez vonzódott inkább, de ez akkor senkit sem érdekelt. Mint ahogy egyébként normális embert most sem érdekli túlzottan, hogy mit csinál a másik a hálószobájában. Egészen addig, amíg úgy túl nem tolják ezt az egészet, hogy félreugrani sem lehet előle.
De vissza a Forma–1-hez! Később még bele-bele bóbiskoltam egy-egy közvetítésbe, míg fel nem riadtam arra, hogy egy kappanhangú ember (a kommentátor) úgy visít, mintha nyúznák. Aztán már egyáltalán nem érdekelt, hogy mi történik ebben a nagyszabású üzleti vállalkozásban, két dolog érte el mindösszesen az ingerküszöbömet. Schumacher tragédiája és most Hamilton benyögése. Utóbbival kapcsolatban tisztázzunk valamit. Engem egyáltalán nem foglalkoztat Hamilton autóversenyző bőrszíne, szexuális orientációja, anyagi helyzete, sőt semmije.
Nem vonok párhuzamot Adolf Hitler kedvenc autómárkája és az ő csapata között, ezzel az erővel a komplett egykori német (hadi)ipar összes jelenlegi termékét bojkottálhatnánk, a botmixerekig bezárólag. Az sem izgat fel túlzottan, hogy az egyik szponzora ugyanaz a ruhaipari márka, amelyik a náci egyenruhákat tervezte annak idején. Attól sem megyek a Berettyónak, hogy egy szőke nővel cipelteti a táskáját. Ha a szőke nőnek ez jó, akkor nekem is. Lelke rajta, mindezeken, a zöldségevésre kényszerített kutyájával együtt.
Arra kaptam csupán fel a fejemet néhány pillanatra, hogy idejön ez az ember, és lendületből szétosztja az észt. Ezen is csak azért, mert szerencsétlenségemre, mint oly sokszor, vizualizáltam a pillanatot, amikor megérlelődött benne a gondolat, melyet aztán tett követett. Kontúrmenetesen láttam magam előtt Hamilton autóversenyzőt, ezt a sokoldalú, világra nyitott és művelt embert valamelyik kastélyában. Nagyjából abban a pózban, amibe Gróf Batthyány Lajos helyezte magát a kivégzése előtti pillanatokban. Előtte ott hevert a padlón a Magyar Közlöny legfrissebb száma, szokása szerint azt olvasgatta a Google-fordító segítségével. Majd amikor az utolsó betűig átrágta magát a pedofilellenes törvény teljes szövegén, kivágtatott a szobából, mint Tüttő Kata lova a zakynthoszi habokból (tényleg, eddig arról sem volt fogalmam, hogy a ló szereti a sós vizet, azt hittem, az a kecske), és a következőket mormolta maga elé úgy nagyjából, mert nem értettem minden szavát pontosan:
