De vissza a Forma–1-hez! Később még bele-bele bóbiskoltam egy-egy közvetítésbe, míg fel nem riadtam arra, hogy egy kappanhangú ember (a kommentátor) úgy visít, mintha nyúznák. Aztán már egyáltalán nem érdekelt, hogy mi történik ebben a nagyszabású üzleti vállalkozásban, két dolog érte el mindösszesen az ingerküszöbömet. Schumacher tragédiája és most Hamilton benyögése. Utóbbival kapcsolatban tisztázzunk valamit. Engem egyáltalán nem foglalkoztat Hamilton autóversenyző bőrszíne, szexuális orientációja, anyagi helyzete, sőt semmije.

Nem vonok párhuzamot Adolf Hitler kedvenc autómárkája és az ő csapata között, ezzel az erővel a komplett egykori német (hadi)ipar összes jelenlegi termékét bojkottálhatnánk, a botmixerekig bezárólag. Az sem izgat fel túlzottan, hogy az egyik szponzora ugyanaz a ruhaipari márka, amelyik a náci egyenruhákat tervezte annak idején. Attól sem megyek a Berettyónak, hogy egy szőke nővel cipelteti a táskáját. Ha a szőke nőnek ez jó, akkor nekem is. Lelke rajta, mindezeken, a zöldségevésre kényszerített kutyájával együtt.

Arra kaptam csupán fel a fejemet néhány pillanatra, hogy idejön ez az ember, és lendületből szétosztja az észt. Ezen is csak azért, mert szerencsétlenségemre, mint oly sokszor, vizua­lizáltam a pillanatot, amikor megérlelődött benne a gondolat, melyet aztán tett követett. Kontúrmenetesen láttam magam előtt Hamilton autóversenyzőt, ezt a sokoldalú, világra nyitott és művelt embert valamelyik kastélyában. Nagyjából abban a pózban, amibe Gróf Batthyány Lajos helyezte magát a kivégzése előtti pillanatokban. Előtte ott hevert a padlón a Magyar Közlöny legfrissebb száma, szokása szerint azt olvasgatta a Google-fordító segítségével. Majd amikor az utolsó betűig átrágta magát a pedofilellenes törvény teljes szövegén, kivágtatott a szobából, mint Tüttő Kata lova a zakynthoszi habokból (tényleg, eddig arról sem volt fogalmam, hogy a ló szereti a sós vizet, azt hittem, az a kecske), és a következőket mormolta maga elé úgy nagyjából, mert nem értettem minden szavát pontosan:

Na most volt elég ezekből a náci, fasiszta, homofób, rasszista, gulyásszagú magyarokból! Megyek menten Mogyoródra, és egy olyat odacsördítek (itt egy másik kifejezést választott valójában) nekik, akár egy elnyomott aktivista a Nike üzlet kirakata előtt. Bahreinben még puha voltam az ottani emberi jogok kérdéskörében, bár értek ahhoz is, de mentségemre szolgáljon, hogy azok ott nem viccelnek, ha alkalom nyílik egy jó kis megkövezésre. A magyarok lazábbnak tűnnek, jók lesznek bemelegítés gyanánt. Mert aztán, ha elmegyek Katarba (valószínűleg az ő gépükön), azonnal hátba dobom az emírt a kedvenc tevéjével, és csak aztán kérdezem meg tőle, hogy na, hogy állunk nálatok a melegekkel, te köcsög.

Vagy valahogy így. Ezen a ponton elveszítettem a képet, mint egy fonalat szokás, és még az ellenzéki kampánydal (himnusz?) dallama és szövege is kiment a fejemből, ami azért nem kis teljesítmény, viszont örömteli esemény. Mindezek helyett, ki tudja, miért, a magyar Himnuszra gondoltam (tudom, tudom, Kölcsey is, de hagyjuk már, könyörgöm), valamint Hosszú Katinkára és azokra a pillanatokra, amikor az előbbit eljátszották az utóbbi tiszteletére a világ számos pontján. Ezen a mostani olimpián meg nem. Na, most úgy általában én úszást sem nézek, kivételt képeznek az olimpiák, akkor úgy szorítok a magyaroknak, mint ha fel tudnám egyáltalán fogni, hogy mit jelent egy századmásodperc. Nem is értek hozzá, de legalább nem is teszek úgy, mintha értenék.

Ezzel a teherrel a vállamon viszont a napokban mintha kissé magamra maradtam volna, ugyanis egy picit váratlanul ugyan, de a tízmillió labdarúgó szövetségi kapitány, igazságügyi miniszter és virológus után eljött a tízmillió úszóedző országa.

Ezen belül pedig megsokasodtak a Hosszú Katinka-szakértők. Közülük sokan ugyan egy lavór vízben megfulladnának, ha egy pillanatra magukra hagynák őket, de persze mindenkinek lehet véleménye, amennyiben viszont a megfellebbezhetetlen igazság birtokosaként vagdalkozik, a helyzet kissé aggályosabb. Magam csupán arra a magvas megállapításra jutottam, hogy semmi sem tart örökké. Ez a parádés sikerszéria pedig eddig tartott. Irgalmatlan melóval és lemondással, vasakarattal, nagy tehetséggel, sokunk örömére szolgálva.

(Borítókép forrása: MTI/Balogh Zoltán)