A jobboldali Gondolat folyóirat 1921-ben arra tett javaslatot, hogy a budapesti utcák kapjanak új nevet, mely az elvesztett területekre emlékeztetik az arra járókat: az egyik javaslat az volt, hogy a budai Fő utca legyen Pécs utca. Ez utóbbi javaslat minden mai olvasónak szemet szúrhat, hiszen Pécs ma Magyarország része: a cikk írásakor azonban ez még nem volt így. A várost az első világháború végén antantcsapatok szállták meg, és 1921 augusztusáig Bajával és a köztük lévő területtel együtt lényegében szerb uralom alatt állt.
Egy helyi tudósítás szerint a szerbek már „berendezkedtek” Pécsett, a magyar utcaneveket is lemeszelték. Paizs Ödön riportja szerint eközben az utak dudvásak voltak, és a szerb hatóságok nem gondoskodtak a városról, hiszen nem tudhatták még, hogy az övék marad-e vagy sem. Az elhanyagolás mellett azonban atrocitások is történtek. A megszállók eleve nem titkolták erőszakos mivoltukat: Sztevo Radovanovics alezredes, a városparancsnok 1919 januárjában magyar nyelvű plakátokon közölte a pécsi lakosokkal, hogy ha ellenállást tanúsítanak, „senkinek az életét nem fogom megkímélni, s a várost elpusztítom a föld színéről”. A szerb megszállók Tengely Adrienn munkája szerint több papot elhurcoltak: Fridrich Géza baranyavári plébánost, Püspökbogádról a plébánost, a káplánt és a kántortanítót, illetve Alagics János hercegszőlősi plébánost, utóbbit bántalmazták is. Civilekre gyakran róttak ki botbüntetéseket, de nemi erőszakról is történt feljegyzés. Az ellenálló magyarokat nemegyszer megkínozták. 1931-ben Mohácson, a felszabadulás tizedik évfordulóján több helyi lakost – így Wolf Ödönt és Inkei Margitot – is megkeresett a Magyar Nemzeti Szövetség, hogy adjanak dokumentumokat, információkat rokonaik megveretéséről.
Az egyik leghírhedtebb atrocitás 1919. november 10-én történt, amikor hajnalban fosztogató szerb szabadcsapatok Drávatamásiban agyonlőtték Thassy Jenő földbirtokost és négyéves gyermekét, Endrét. Három hónapos terhes feleségét, Inkey Ladiszláját is megpróbálták megölni, ám ő és magzata túlélték a támadást. Az esetet leírja Dévavári Zoltán történész tanulmánya. Gyilkosságokra később is akadt példa: 1921 júliusában a szerb–magyar demarkációs vonalon két magyar nőt lőtt le ok nélkül egy szerb katona, az egyik áldozat kisgyerekeinek szeme láttára. A honvédség feljegyezte, hogy „nap nap után fordulnak elő ilyen és hasonló esetek”. A szerb rendőrség az effajta incidenseket Ernyes Mihály szerint egyszerűen nem volt hajlandó kivizsgálni. Egy röviddel a felszabadulás utáni összesítés szerint a 33 hónapos megszállás alatt mintegy 54,4 millió korona kárt okoztak a szerbek – idézi Kaposi Zoltán. Jellemző módon az állami borospincéket mind kifosztották.
A szerbek által dominált Szerb–Horvát–Szlovén Királyság mindent megtett, hogy megtarthassa Pécset, és ennek érdekében még az emigráns polgári radikálisokkal is szövetséget kötött: a hazai baloldal történetének egyik sötét fejezete volt az úgynevezett Baranya–Bajai Szerb–Magyar Köztársaság, a délszláv–szocialista bábállam, amely kereken egy hétig (1921. augusztus 14–21.) állt fenn Pécs-központtal. A senki által el nem ismert formáció szocialista és polgári radikális vezetők nevével fémjelezve jött létre, elsősorban szerb pénzen, ennek történetét Hornyák Árpád summázta a Rubicon 2020/4. számában. A pécsi baloldali vezetés nehezen tudta elfogadni, hogy a Nyugat Horthy Miklóst választotta őhelyettük, és hogy e döntésben nem kis szerepe volt kommunista kötődéseiknek. A belgrádi brit követ, Alban Young azzal hajtotta el a magyar bevonulástól rettegő Linder Béla szociáldemokrata politikust, hogy nem akar kommunistákat látni Pécsett. „Linder úr azzal riogatott, hogy ha nem védjük meg őket, [a munkások tiltakozásképpen] fel fogják robbantani a bányákat […]. Nyilván azt hitte, hogy fenyegetésével meggyőzhet engem. […] Attól tartok, nagyon érzelemmentesnek találhatott” – zárta szenvtelen jelentését. Linder félelmei egyébként akár megalapozottak is lehettek: a budapesti brit követ Londonba írt jelentésében megemlítette – mindenfajta kommentár nélkül –, hogy úgy hallotta, Lindert ketrecbe zárva mutogatnák Magyarországon, ha hazatérne.
Délszláv oldalról rendszeresen szerbellenességgel vádolták az angolokat, és ezt olykor igazolni látszanak a brit külügy iratai is. William Strang, a belgrádi brit követség másodtitkára például nem tagadta a vádakat: „Ha Magyarországon tölt némi időt az ember – nem kevésbé, mint ha Belgrádban –, arra a véleményre juthat, hogy a szerbek bajkeverő, makacs és meglehetősen barbár népség.” Wilfrid Athelstan-Johnson budapesti brit első titkár pedig azt írta éves jelentésében, hogy „az átlag belgrádi politikus alig valamivel intelligensebb, mint egy magyar paraszt”. A szerb lapok azt is állították, hogy az angolok arisztokratikus jellemük miatt támogatják a magyarokat. Francis William Gosset brit ezredes – akinek barátságossága mögött még Bánffy Miklós külügyminiszter is „valamilyen személyes indíttatást” gyanított – valóban úgy vélte, hogy a magyarok „tetőtől talpig úriemberek, egyszerűen elbűvölőek a feleségeik és elsőrangú a vadászkultúrájuk”. Gosset 1921. augusztus 10-i jelentése szerint a szerb hatóságok a kommunizmus, a szocializmus, a magyar- és az angolellenesség ügyét támogatták, és egy antanttisztet majdnem le is lőttek Pécsett. A jelentés kiemelte, hogy a „fehér újságokat” cenzúra sújtja, és hogy a szerbek csak a gyűlölet örökségét és a rablást hagyják maguk után. Gosset később találkozott a „független” baranyai köztársaság két képviselőjével is, akiket gyakorlott demagógokként írt le: „A szokásos marhaságokkal jöttek arról, hogy készek meghalni a szabadságukért stb.” – foglalta össze a találkozót.
1921. augusztus 19-én a szocialista vezetés erőszakkal kicsődítette a pécsi lakosokat a főtérre, és egy utolsó beszédben még megígérte, hogy itt nem lesz kiürítés. Ezután a teljes baloldali és szerbpárti vezetés elhagyta a várost, és Eszékre menekült. A másnap bevonuló honvédség köszöntésének leírásában egymással versenyeztek a szemlélők. „Bokrétazáporral fogadják Pécsett, mely sosem távolodott el tőlünk” – írta Az Est. „A közönség virágesővel borítja el katonáinkat, zúgnak a harangok, a zenekar játszik, viharos éljenzéssel ünneplik a nemzeti hadsereget” – jelentette a jobboldali Nép. Bánffy emlékiratában feljegyezte, hogy a kaposvári katonai körzet bevonuló parancsnokának, Soós Károly altábornagynak lovára annyi virágot és szivart dobtak, hogy az majdnem megbokrosodott, és mire a főtérre ért, úgy nézett ki, „mint valami óriási bokréta – szerencse, hogy szelíd lova lehetett”. Gosset ezredes sem leplezte örömét jelentésében: „A bevonulás csodálatos volt. Mindenki üdvözölte [a magyarokat], de még a[z antant]bizottság embereit is: »Éljenek a megváltóink!« […] Minden ablakban, ahonnan látni lehetett az utat, emberek csüngtek. A lakosság minden osztálya, beleértve a szerbeket, jelen volt népviseletében. Leírhatatlan az öröm, amelyet a csapatok bevonulása [...] váltott ki a nézőkben. A legjobban a különbség fogott meg ezen nyilván spontán üdvözlés és a [korábbi] szocialista tüntetés között.”
A pécsi események történetének megismerése azért is fontos, mert bár sok szó esik a fehérterrorról és a jobboldali politikai erőszakról a történelemkönyvekben, természetesen a szerb oldalon is történtek atrocitások, és a szocialista pécsi bábállam története sem kívánkozik a baloldal pályafutásának díszes lapjaira.
A szerző történész
Borítókép: A magyar csendőrség megérkezik Pécsre. Fotó: Wikiedia Commons
