A jelenlegi baloldali elitet, értelmiségi támogatóival közösen, egyszerre jellemzi az etnikai tudat, a magyar államhoz való hűség, a kiforrott nézetrendszer, a jellem és a valóságismeret teljes hiánya. Nemcsak azért forszírozzák a teljes tagadást és a rombolást, mert ez felel meg inkább a bennük tomboló primitív indulatoknak, hanem azért is, mert a saját ideológiáiknak is csak a legegyszerűbb, jelszószintű változatát ismerik.

Magyarországon ma az a különös helyzet alakult ki, hogy a demokratikus választások meglétét szavakban elfogadó baloldal fenyegeti leginkább a demokráciát, hiszen a hatalmat első közelítésben demokratikus választásokon akarja ugyan megszerezni, de nyíltan készül már ettől eltérő forgatókönyvekre is. Hazánkban egyébként az elmúlt harmincegy évben mindig alapvetően szabad választásokat sikerült rendezni. 2010-ig persze a baloldal sikeresen akadályozta meg, hogy a jobboldal társadalmi szerepének megfelelő méretű sajtót hozzon létre, s ez mindig jelentősen befolyásolta a választásokat.

A kommunisták 1990-ben nem mertek csalni, 1994-ben elég volt a kommunista–liberális győzelemhez a majdnem százszázalékos baloldali sajtófölény, 1998-ban pedig ugyanez a sajtófölény sem volt elég ahhoz, hogy megmentse a pocsékul és aljasul kormányzó MSZP–SZDSZ-t. Egyedül 2002-ben történt – az úgynevezett láncszavazás segítségével – rendszerszintű választási csalás, amely azonban sajnos tulajdonképpen a választói akarattal is találkozott. Nem volt szükségszerű a Fidesz veresége, az év őszén tartott önkormányzati választások eredményei alapján azonban a szavazók tulajdonképpen „bevették” a száznapos programban megtestesülő, fedezet nélküli hazugságokat. 2006-ban, még mindig kilencvenszázalékos baloldali sajtófölény mellett, az államháztartási adatok szokásos meghamisításán kívül szintén nem történt lényeges csalás, a választókat csapták be, nem a szavazatszámláló rendszert.

2010-ben pedig még ugyanúgy a teljesen baloldali államapparátus rendezte a választásokat, mint előzőleg bármikor. A választási eredmények (2002-t kivéve) nem tértek el jelentősen a közvélemény-kutatásoktól, de a választások előtt akkor mért tízszázalékos Fidesz-előny természetesen csak „véletlen” volt, és nem a manipuláció része. A választások minden esetben kifejezték a választói akaratot: sajnos a választók többsége 2002-ben hinni akart Medgyessynek és 2006-ban Gyurcsánynak. 2010-ben a választók egészen félreérthetetlenül akartak gyökeres változást, 2014-ben és 2018-ban pedig szintén egyértelműen szavaztak a Fidesz politikájának folytatására.

Minden hazudozástól függetlenül tehát Magyarország harminc éve demokratikus jogállam, amit a 2002-es és 2006-os választások körüli kétségek, sőt a 2006-os csalások és gazemberségek utáni események sem kérdőjeleznek meg alapvetően. Gyurcsány sosem viselkedett demokrataként, de ezt a választók csak 2006 őszén vették tudomásul. Ne felejtsük el, a budapestiek 2006-ban is újraválasztották például Demszky Gábort. Nekünk, jobboldaliaknak sosem szabad elfelejtenünk, hogy a becsapott választó szavazata és akarata is szent, ilyen értelemben nincs hibás szavazat. Ilyen a játékszabály. A választási rendszerünk pedig papíralapú, az ellenzék pont ugyanúgy részt vesz a szavazatszámlálási folyamatban, mint az állami alkalmazottak és a kormánypártok delegáltjai. A rendszer lényegében titokban nem hekkelhető meg, ezt az ellenzék is pontosan tudja.

A kérdés az, hogy az általános választójogon alapuló harmincévi demokratikus hagyomány mit tud kezdeni a választásokat erőszakos hatalomátvételre felhasználni kívánó ellenzékkel. A miniszterelnök-jelölti „vitán” az ellenzék reménybeli miniszterelnöke és hasonlóan reménybeli négy jövendő minisztere ugyanis meg sem próbált demokratának látszani. Egy rablóhorda programját adták elő arról, hogy mit kell tenni egy elfoglalt állam közhatalmi szerveivel és a lakosság vagyonával. Szerintem nem hazudtak, nem a törz­sszavazóikhoz beszéltek, akik akasztatni akarnak, hanem kiélvezték, hogy végre az akolmelegben is kimondhatják azt, amit tényleg szeretnének. Egy rigorózus demokráciában, amelyben elmebetegek és gazemberek csak rejtőzködve, jó embernek álcázva pályázhatnak közhivatalra, a saját, ideológiailag elkötelezett szavazótáborának józanabb része is körberöhögné ezeket az alakokat. A szólásszabadság része (nagyon helyesen egyébként), hogy ezek az emberek baromságokat beszélhetnek összevissza.

Csakhogy Fekete-Győr Andráson kívül mindegyik visel közhivatalt a magyar választópolgárok akaratából. Jakab Péter parlamenti képviselő, Márki-Zay Péter polgármester, Karácsony Gergely főpolgármester, Dobrev Klára pedig egyenesen az Európai Parlament alelnöke. Amit most műveltek, miniszterelnöknek képzelve magukat, csak azért nem világbotrány, mert ezek az emberek már sok éve beszélnek ilyeneket. Hozzászoktunk a gyűlölettől izzó szavaikhoz. Nyugaton is így beszélnek már több mint egy évtizede a liberálisok, a zöldek, a kommunisták, sőt az egykori konzervatívok egy része is.

Mi itt, Magyarországon harminc éve tűrjük, hogy a kommunista diktatúra legsötétebb figurái és újabban a gyerekeik és az unokáik gyalázzanak bennünket. Attól tartok, ezzel az eltűréssel, rengeteget ártottunk a demokráciának. A demokrácián kívüli beszéd teljesen megszokott lett a magyar politikai közegben, és a közbeszéd is elképesztően eldurvult. A szavak és a cselekvés között pedig sokkal szűkebb a mezsgye, mint az kívánatos lenne.

Demokrácia csak ott lehetséges, ahol a demokrácia szereplői is alapvetően demokraták, nemcsak a politikusok, hanem a szavazók is. A magyar szavazók jelentős része egészen a legutóbbi időkig elfogadta a szabályokat, nem akarta felrúgatni senkivel az 1990 utáni kényszerkonszenzust. Mert 1989-ben a magyar baloldal és az SZDSZ bizony kényszerből ment bele egy olyan demokratikus berendezkedésbe, amelyben a magyar politikai nemzeti jobboldal is szerepet kap. Kis János, ifjabb Rajk László visszaemlékezései­ből most már tudjuk, hogy az ország nekik, a már akkor is szélsőségesen liberális posztbolsevista értelmiségnek volt odaígérve, csak ezek a „mucsaiak” belekavartak a kommunisták és a nyugatiak magyarok feje felett kötött egyezségébe.

1994-ben és 2002-ben is úgy tűnt, hogy a magyar jobboldal kormányzását mint anomáliát ki lehet iktatni. A Nyugat azonban kirívóan tehetségtelen és alkalmatlan helytartókat választott, és már tizenegy éve kénytelen beletörődve figyelni a példátlanul sikeres jobboldali kormányzást. Egyre több jel mutat azonban arra, hogy a magyar baloldal (jobb híján hívjuk így őket) már a látszatra sem ügyel, nem is akar demokratának tűnni. De még túlnyomó részben a magyar választópolgárok döntenek ebben a kérdésben. 

Ha viszont rosszul döntenek, akkor utoljára döntenek bármiről is.

A szerző szociológus

Borítókép: YouTube/ATV Magyarország