Egy pesti srác becsönget a József körúti gangos ház második emeletén lévő lakásba. Idős hölgy nyit neki ajtót.

– Mit akarsz, kisfiam? – kérdezi a lakás gazdája.

– Bejöhetek, néni kérem?

– Gyere be, kisfiam, de jól töröld le a lábadat.

A kisfiú letörli a lábát, belép és megszólal:

– Néni kérem, kilőhetek az ablakon?

Géppisztollyal felszerelt srácok állnak az Üllői úton és lesnek ki a Nagykörút irányába. Egyszerre csak az egyik megfigyelő elkezd szaladni és kiabál a többieknek is: gyertek gyorsan, szaladjatok! Miért, kérdezi az egyik, jönnek az oroszok? Aki már lohol, vissza­kiabál: Dehogy az oroszok, anyám jön hazafelé. A pesti viccek egyetemes erővel jelképezik Dávidot, a mindenkori Góliáttal szemben hazafias szenvedéllyel küzdő magyar szabadságharcost.

Ahogy Móra Ferenc gyönyörű meséi is a kis kurucokról, az egyik Rákóczit menti meg, a másik a kurucokat kergető labancot a Tisza jegébe veszejti, mert tudja hol a titkos lék, s hősi halált hal vele, hogy mentse a szabadságunkért küzdőket. Végvári vitézek, kuruc hősök, pesti srácok, a magyar szabadságharc megannyi hőse.

Sokfelől érkezett a cselekvés ereje az ’­56-os forradalomhoz és a résztvevők a jövőt illetően is sokfélét akartak. Ki „demokratikus szocializmust” (fából vaskarikát), ki polgári demokráciát, ki valamiféle restaurációt, ki egyszerűen szabadabb levegőt, ki pedig „csupán” olyan világot, ahol nem kell félni. A pillanat – amelynek erejét együtt teremtették meg – eggyé formálta őket: magyar szabadságharcosokká, olyanokká, akiknek egy céljuk van mindenekelőtt: a magyar szabadság kivívása.

Nem tudjuk, milyen lett volna a kivívott szabadság a mindennapokban, mert a szovjet tankok és az elnyomókkal szövetséges magyar árulók (Kádár Apró Dögei – ahogy a népnyelv nevesítette a szovjet bábkormányt) vérbe tiporták a forradalmat; akasztottak, börtönbe vetettek, elüldözöttek emléke és a pufajkás terror, a rejtett reményű, megszállt és megtiport ország maradt. A sejtekbe beivódott a fegyvertelen tüntetőket Kecskemét környékén repülőkkel lövető, a mosonmagyaróvári felkelőket géppuskasortűzzel leterítő, a Kossuth téren összegyűlt polgárokat a tetőről lelövöldöző hatalom képe.

(S emlékeztek persze azokra is, akik emberségből példát mutattak, akik hazafiak voltak, mint Kopácsi Sándor budapesti rendőrfőkapitány, aki megtagadta, hogy fegyvertelen tüntetőkkel szemben fegyvert használjon: ötven évvel később nem ilyen főkapitányunk volt.)

Ám hatvanöt éve azokban a napokban világesemény történt Magyarországon, a magyar szabadságvágy cselekvő akarattá vált. Ideje is lenne visszaszerezni ’56 nemzetközi nimbuszát, amely évtizedeken át törhetetlen volt, de ’68-ról és ’89-ről több szó esik ma már. Holott mind a kettőt a vérrel áztatott pesti utca, a Molotov-koktélt a tankokra dobáló srácok, a nemzetőrség, a bolsevizmussal ügydöntő pillanatban szakító politikusok alapozták meg.

A jobbak érzik a cselekvés lehetőségét, a még jobbak meg is cselekszik, s a magyar szabadságküzdelmekben a nemzet egésze vált jobbakká. Wesselényi szép mondását: „szenvedni megtaníthatlak, de félni nem” egy ország érezte magáénak, amikor a tét a nemzet szabadságának visszaszerzése volt.

S ha a szabadságharcosok törekvése nem is volt eredményes akkor, de a jövőre nézve maga a törekvés, amely erényével példát és hitet ad örök érvényű hőseinké teszi őket. Az a politikai alkotás, amelyet ma, mint a levegőt, oly természetesnek tekintik sokan, a magyar szabadság mögött végtelen sok szenvedés, meg nem alkuvás, ellenállás és mártírok emléke húzódik meg. Az 1956-os szabadságharc a jelenbe hatoló múlt, s döntő kérdés, hogy az is maradjon. Aki veszi a fáradságot, hogy szembenézzen a forradalom évfordulóján ezzel, az megérti a hallatlan felelősséget is, ami mindebből következik.

Nekünk, akik már éltünk a szocializmusban, akiknek nagyszülei, szülei még élő élményként adták át a szovjet világ legrettenetesebb korszakait is, együttes élményünk a diktatúra, s ha olyasmit tapasztalunk, amely a magyar függetlenség, a nemzeti szabadság ellen hathat, akkor saját korábbi személyesen átélt emlékeink alapján indul be a reflexszerű védekezésünk.

Ahogy az immunrendszerünknek a szervezet múltjára emlékező működési képessége életmentő lehet, úgy lehet életmentő ez a készségünk is, hiszen például azonosítani tudjuk, hogy a kontinensünk nevére való hivatkozás mikor jelent valamilyen közjót szolgáló törekvést és mikor a nemzeti érdekek másodlagossá tételét s a kiszervezett ország vízióját.

Bármennyi hátrányt, kártételt jelentett is a múltban, hogy a szocializmusban nőttünk fel itt és most előnyt jelent, hogy nem mástól kapott információk alapján, hanem a sejt­jeinkbe ivódott emlékeink alapján tudjuk azonosítani a jelen eltérő törekvéseit.

A szabadságba születetteknek – s ez hatalmas öröm nekünk, a szüleiknek – természetes a hatalom kinevetése is, a félelem nélküli élet, a demokratikus kultúra mindennapjai. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a kutatások szerint a középiskolások zöme az 1848-as, az 1956-os és az 1990-es eseményeket keveri. Ám nem is a történelmi műveltség önmagában a fő kérdés, hanem a személyes és nemzeti identitás összeabroncsolása a megszerzett tudással. Hiszen, ha az évszámok mögött nincs megélhető tartalom, nem mondanak többet, mint a periódusos rendszer vegyjelei.

A neomarxizmus reneszánsza, amely a Wall Street csalódott tüntetői helyett immár az európai és amerikai döntéshozók és a közügyekre hatással lévő domináns csoportok fő jellemzője és hajtóereje ott, ahol megadatott, a szovjet nélküli világ nem a falra festett ördög, hanem az ereje teljében tomboló politikai világjárvány, amely a mindennapjainkra is hatással van. Nem csupán azért, mert vérző szívvel nézzük azt az önsorsrontást, ahogy a teljesítményelvű megközelítést lenézik, a szabadság alappilléreit kimódolt és nevetséges intézkedésekkel, kvótákkal, elképzelt bűnbakokkal és hozzájuk képzett áldozatokkal lebontják.

Hanem azért is, mert ha a magyar társadalom közös emlékezetébe, így a fiatalokéba is nem sikerül a tudás átadásával, önképünk értő közvetítésével átadni azokat az észlelő és védekező mechanizmusokat, amelyeket a kommunista rezsim alatt kialakítottunk, akkor ők is fogékonyak lesznek mindarra, ami épp a nyugati társadalmakat roncsolja, s amelyről reméljük – hiszen közös érdekünk ez –, hogy maguk is mielőbb kigyógyulnak belőle.

Csak éppen azt a kórlefolyást, ami a gyógyulást megelőzi, nekünk elemi érdekünk megúszni. Ahogy önmagunk megértéséhez és önérvényesítéséhez is az önismereten át vezet az út, a nemzeti érdekek megértéséhez és érvényesítéséhez is a közös történelmi élmény értő átélésén keresztül vezet az út.

A fentieket hadd világítsam meg egy profán és személyes példával. Megfigyeltem, hogy azok a kortársaim, illetve a nálam idősebb nemzedék tagjai is, akik nem ismerik amúgy édesapám költészetét, a Brezsnyev halálára írt versének utolsó versszakát betéve tudják és vidáman idézik: „Mindenesetre: halott. / Nem veszi elő többé / a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit.”

Akiknek a vers előhívja a kort, amelyben született, akiknek a vers felidézi a rendszerváltás idejét, amikor végre választani lehetett csókolózó pártfőtitkárok és a szabadság hívei között, amikor a fiatal demokráciában mindenki lehetett fiatal demokrata, érti például a „brüsszelezés” fogalmát.

Nem nevetséges egyszerűsítésnek látja, nem egy város elleni mosolyra fakasztó kritikának, hanem egy sűrített kifejezésének arra, hogy a különböző nemzetközi közösségekben való részvételünk természetes és magától értetődően üdvös, ugyanakkor természetes és magától értetődően üdvös, hogy a végső szót mindenben a magyar választók által megválasztott Országgyűlés mondja ki, így ha valamilyen hatalmi erő a nemzeti akarat ellen van, akkor azt kötelesség megtorpedózni a szuverenitásunk védelmében.

S éppen közös kulturális emlékezetünk kódszavai miatt nem fals arra sem emlékeztetni a forradalom évfordulóján, hogy az elkövetkező választásokon a „korszak szovjetének” és a magyar szabadság hívei között választhatunk (előbbiek nem kétségbevont jó szándékú balhite és utóbbiak mindenféle esendősége tudatában is).

A szerző közíró, tanácsadó

Borítókép: MTI/Balogh Zoltán