A globális elithez kötődés olyan jelenséggé vált a XXI. század első harmadában, ami túlmutat a korábbi évek, évtizedek vonzódásain: immáron nem egy-egy szakelitbe, értelmiségi elitcsoportba akarnak bekerülni egyre többen, hanem „az” elitbe, amelyiknek már nem a szakmai jelleg adja a vonzerejét, hanem maga az elitlét. Sőt továbbmegyek: ez már nem is pusztán „az” elitlét, hanem egyfajta globális elitizmus, egy életforma, amely mintegy elérendő célként mutatkozik meg a fiatalabb generációk előtt, s elsöpör minden más motivációt.
Ez a jelenség egyelőre elsősorban a nyugati világban, az észak-amerikai féltekén és Nyugat-Európában mutatkozik meg, de világos jelei már felbukkantak Közép- és Kelet-Európában, így nálunk is – a multinacionális cégek térnyerésével és elterjedésével párhuzamosan.
Ennek magyarázatát abban kell keresnünk, hogy a multinacionális gigacégek elképesztő gazdasági erőre tettek szert az elmúlt évtizedekben, s azok vezetői, vezérigazgatói, angolul a Chief Executive Officerek (a CEO-k), egyfajta hősökké váltak az emberek szemében, hiszen számukra ők azok, akik kíméletlenül törnek a gazdasági sikerekre, aminek eredményeképpen állítólag a beosztottak is végül jól járnak. (Más kérdés, hogy az utóbbi feltételezés, amely a neoliberális gazdaságfilozófiában mint a „trickle down”, azaz a lecsorgás elmélete jelenik meg, a valóságban gyakorlatilag nem működik.)
Ebben a jelenségben az a félelmetes, hogy a CEO-k iránti vonzódás még a legalapvetőbb, klasszikus liberális alapelveket is szétverheti azon a Nyugaton, amelyik valaha éppen ezekre az elvekre volt a legkényesebb.
A problémát az teszi igazán korszakossá, hogy ezek a gigacégek nem maradnak meg a saját területükön, tehát a gazdaságon belül, hanem az állam tekintélyére, funkcióira és feladatainak átvételére is pályáznak; s már nemcsak pályáznak, hanem nagymértékben át is vettek számos állami funkciót. A multik a vállalatok társadalmi felelősségvállalására hivatkozva lépnek be az állami szférába, amit az Egyesült Államokban a „politikai CSR” fogalmával illetnek (CSR: Corporate Social Responsibility, vállalati felelősségvállalás), s ez azt jelenti, hogy a gigacégek bevonódnak a társadalmi problémák politikai úton történő megoldásába, sokszor nemcsak nemzetállami, hanem immáron globális szinten is. Ahogyan fogalmaznak: „Az ilyen CSR-kezdeményezések keretein belül a vállalatok kormányokkal, civil szervezetekkel és nemzetközi intézményekkel működnek együtt, és ezáltal az állam és a vállalatok céljai közti történelmi különbségek fokozatosan erodálódnak.”
Erre az összefüggésre azért érdemes nagyon odafigyelni, mert ebben valóban egy szép új világ körvonalai jelennek meg.
Csak röviden emlékeztetnék az egyébként rossz emlékű SZDSZ-es Magyar Bálint oktatási miniszteri ámokfutására, aki az egyetemi szférában be akarta vezetni a PPP-konstrukciót (Privat Profit Partnership), ami már éppen a fenti vízió előszele volt, hiszen az államra tartozó oktatási feladatokat, intézményi működtetéseket akarta kiszervezni magáncégeknek, de Gyurcsányék az egészségügyben is hasonló célokat akartak megvalósítani, amíg az utolsó pillanatban meg nem buktatta őket a nép.
Hogy a cégek, illetve a cégvezetők, a CEO-k hogyan válhattak ilyen elitmintaképekké a nyugati társadalmakban, arra az alapvető magyarázatot a vaskos gazdasági és pénzügyi erőforrások felhalmozásában, a profit globálissá válásában kell keresnünk, abban, hogy a multinacionális gigacégek közül egyre több már nagyobb erőforrásokkal, GDP-vel rendelkezik, mint egyes nemzetállamok. S ez a fordulat a cégek javára az államokkal szemben éppen az ezredfordulón következett be: az amerikai Institute for Policy Studies jelentéséből derült ki, hogy a vállalati jövedelmek és az országok (államok) bruttó nemzeti össztermékének (GDP) összehasonlításában a világ legnagyobb gazdaságai közül immáron ötvenegy (!) vállalat, negyvenkilenc pedig nemzetgazdaság volt. A legnagyobb vállalatok között ott volt a General Motors, a Walmart, az Exxon Mobil és a Ford, és ezek nagyobbak voltak, mint Lengyelország, Norvégia és Szaúd-Arábia (!) gazdasága.
És talán megkockáztatható, hogy az azóta eltelt huszonegy év során az 51:49-es arány tovább romlott az országok kárára, s vélhetően egyre több cég jelent meg ezen a listán, gondoljunk például arra, hogy 2000-ben a nagy techcégek – Amazon, Apple, Twitter, Facebook, Google – még igazából nem is rendelkeztek olyan kiugró eredményekkel (ha egyáltalán már működtek), mint napjainkban, amikor bevételeik már csillagászatiak. Vagyis a tendencia nyilvánvaló: az egyre jobban eladósodó államokkal szemben állnak a bikaerős, egyre növekvő gigacégek, s ha valami, akkor ez a két fél közötti versenyt egyre inkább a cégek felé billenti el. Egy 2017-es adat (Oxfam): a világ tíz legnagyobb vállalata nagyobb bevétellel rendelkezik, mint a 180 legkevésbé tehetős nemzet bevétele együttvéve.
Ha viszont a cégek és a CEO-k az igazi nyertesek, akkor ebből óhatatlanul következik, hogy megnő az ázsiójuk is. Ma a feltörekvő fiatal generációk egyre kevésbé találják meg mondjuk Pedro Sánchezben, Mark Ruttéban vagy Ursula von der Leyenben a példaképüket, mert azt érzékelik, hogy ezek a hagyományos állami – vagy esetleg uniós – vezetők szépeket tudnak nyilatkozni, de az események valós befolyásolására egyre kevésbé képesek. Szemben az olyan figurákkal, mint Mark Zuckerberg (Facebook), Jeff Bezos (Amazon), Tim Cook (Apple), Jack Dorsey (Twitter), akiket szabadnak, cselekvőképesnek, hatékonynak és korlátoktól mentesnek látnak. A fiatalok tehát nem tesznek mást, mint orientálódnak: ha azt látják, hogy mind a nemzeti, mind a globális folyamatokat immáron sokkal inkább a gigacégek, a CEO-k irányítják, akkor innentől kezdve az állam elveszíti előttük az évszázadokon át meglévő tekintélyét, s ahhoz az erőhöz, hatalomhoz, értékrendhez és kultúrához igazodnak, amit a CEO-k világa diktál.
Igen ám, csak épp ebben rejlik a legnagyobb veszély a világ jövőjére nézve. Amíg ugyanis az állam – a mindenkori állam, a nemzetet képviselő állam – alapvetően a közjó érdekében lép fel, s ebből következik értékrendje, ideológiája, kultúrája és erkölcse, addig ha a közjóval kapcsolatos feladatait a multicégek akarják átvenni, az totális átalakulást jelent a társadalmak mindennapi életében is. Az állam ugyanis önmagában, ab ovo a közjó, az általános jólét és jóllét érdekében szerveződik, ennek rendeli alá a tevékenységét, ezzel szemben a cégek világa a profitról szól, s számukra a közjó is az individuális érdekeken keresztül jelenik meg. A cégek, a CEO-k individualista világot, értékrendet és normákat jelenítenek meg, s csak ezen keresztül és ezáltal foglalkoznak a közjóval, mintegy másodlagosan, annak függvényében, hogy mennyire sikeres a gazdasági és piaci tevékenységük. A közjó tehát az állam működésének a sine qua nonja, elengedhetetlen feltétele, lényege, ezzel szemben a cégek, a vezérigazgatók sine qua nonja az egyéni haszon, s csak ezen túl foglalkoznak a közjó kérdéseivel.
Sőt valójában arról van szó, hogy a cégek azért kívánnak behatolni az állami szférába és ott feladatokat vállalni, hogy a gazdasági és pénzügyi hatalmukon túl politikai hatalomra is szert tegyenek, amit aztán „vissza tudnak forgatni” üzleti tevékenységükbe.
Ezzel kell szembenéznünk a XXI. század derekán: korunk hősei a CEO-k, a vezérigazgatók lettek, legalábbis a nyugati féltekén ennek világos jelei vannak. Nekünk, közép- és kelet-európaiaknak jut a feladat, hogy felismertessük a fiatal generációkkal is: a CEO-létre csak vágyakozni lehet, de elérni ezt csak néhány kiválasztottnak adatik meg. Ezzel szemben a nemzetállam a garancia arra, hogy azok is részesülhessenek a közjóból, akik nem tartoznak az elithez, és nem is vonzza őket a szivárványos elit világa.
A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója
A borítókép illusztráció. Fotó: Pexels
