A november 4-i szovjet katonai intervenció utáni napokban a magyar demokratikus kormány képviseletében, egyúttal mint az Amerikai Magyar Segély soros elnöke az Egyesült Államokba utazott, de a néhány hetesre tervezett útból jó négy évtizedes emigráció lett. Megüzenték neki, hogy nem tanácsos hazajönnie, mert a szovjetek és hazai csatlósaik nagyon rossz néven vették az ottani szereplését, nyilatkozatait. Az emigrációban több magyar politikai szervezetben dolgozott, a Magyar Szabadságharcos Szövetség pénztárosa volt, s részt vett az emigráns kisgazdapárt megszervezésében is. Megalapította és sokáig vezette a kulturális célokat szolgáló Kossuth Alapítványt, amelynek segítségével több száz magyar mérnök, tudós tudott külföldre menni dolgozni, kutatni. A 60-as években elvégezte a New York-i Columbia Egyetemet, ahol közgazdaságtanból doktorált, majd professzorként több egyetemen tanított, kutatási területe az infláció, a munkanélküliség, az agrárium és a gazdasági növekedés témakörét ölelte fel. Vendégelőadóként bejárta a világot, s mindenütt a magyarság jó hírét terjesztette és a szabad, független, demokratikus Magyarország ügyének keresett támogatókat. 

Mindenütt – később idehaza is – azt a szállóigévé vált eredeti tézisét hirdette, hogy „ami létezik, az lehetséges”. Így ha Magyarországon korábban már létezett a szabadság, a demokrácia, sőt a gazdasági csoda is (például az első, de különösen a második világháború után), akkor az ismét lehetséges lesz, hitte és vallotta.

Horváth János több rövid hazalátogatás után 1997-ben (76 évesen) költözött vissza végleg Magyarországra, a Corvinus Egyetemen vendégprofesszorként tanított. Orbán Viktor kérésére elvállalta a Fidesz gazdaságpolitikai bizottságának elnöki tisztét, s komoly része volt a párt választási programjának kidolgozásában. Az 1998-as választáson – ötvenhárom év után! – ismét parlamenti mandátumhoz jutott, ezúttal a Fidesz – Magyar Polgári Párt országos listáján. Ezt követően négy ciklust, tizenhat évet töltött el az Országházban, tagja volt a költségvetési és pénzügyi, majd a külügyi (és határon túli magyarok) bizottságnak, az utolsó ciklusban pedig az Interparlamentáris Unió Magyar Nemzeti Csoportjának elnöki tisztét töltötte be.

Horváth János sokrétű politikusi, oktatói, közgazdászi munkája mellett egyre fontosabb lett a történészi, történelmi ismeretterjesztő tevékenysége is. A régi barátja és bajtársa, Csicsery-Rónay István író, történész, könyvkiadó által 1993-ban létrehozott Ezerkilencszáznegyvenöt Alapítvány kuratóriumi elnökeként élete utolsó két évtizedében ideje és energiája nagy részét arra fordította, hogy túljussunk a „Rákosi Mátyás-i és Kádár János-i történelemírás” ártalmas torzításain. Különösen fontosnak tartotta az 1945–1947 közti „tiltott történelmünk” hazafias, polgári-demokratikus törekvéseinek és eredményeinek pontos, hiteles megismerését és megismertetését a fiatalabb generációkkal. Előadásai, interjúi, tanulmányai, általa szerkesztett kötetek és szervezett konferenciák hosszú sora szolgálta ezt a célját. Akik közelebbről ismertük, elmondhatjuk róla ugyanazt, amit ő mondott Csicsery-Rónay Istvánról: „Életünk jutalma, hogy a kortársai lehettünk.”

Horváth János egész, egy századnyi életében Istenét és hazáját szolgáló, a szabadságért és az igazságért küzdő igaz ember volt. Példamutató hitével és tetteivel, az általa bátran és hűen képviselt független kisgazda, polgári, demokratikus mentalitással összekötötte a haza és a haladás eszméjét. Kivételes személyisége és életműve méltó arra, hogy az idők végezetéig ott legyen a helye a nagy magyar patrióták virtuális nemzeti panteonjában. 

Borítókép: Horváth János volt fideszes országgyűlési képviselő (Fotó:MTI/Koszticsák Szilárd)