„Nekem még mindig vannak tennivalóim. Ameddig kapok látást és erőt, lehetőséget, addig teszem a dolgom. Számomra az élet és a munka ajándék, sőt kitüntetés az égiektől. Hogy tehetek, hogy hozzátehetek valami jót, szépet, igazat valamihez.” E szavakkal fogalmazta meg élethivatását a kilencvenedik születésnapja előtti beszélgetésünk során
Horváth János, aki most vasárnap lenne éppen százéves, és két éve, kevéssel a 98. születésnapja után hunyt el Budapesten. Mint az Országgyűlés képviselője négy cikluson át (1998–2014), s több mint tíz évig korelnöke, minden tudásával és erejével arra törekedett, hogy a magyar nemzetnek olyan parlamentje legyen, amit lehet szeretni.
Horváth János majd’ egy évszázados, küzdelmekkel teli élete és politikai pályafutása példaértékű, hazai és nemzetközi mércével mérve is rendkívüli. A Fejér vármegyei Cece egyik református, kisparaszti családjából származó fiatalember édesapja halálát követően Budapestre került, ahol munka mellett szerzett diplomát a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közgazdasági karán 1946-ban. Ez így egyszerűen hangzik, de huszonöt éves korára neki már sokkal több pozitív és negatív élménye, történelmi tapasztalata volt, mint másnak egy egész hosszú élet alatt. A református ifjúsági mozgalom résztvevőjeként 1942-ben belépett a Független Kisgazdapártba, majd a Magyar Parasztszövetségbe is, s 1944-ben csatlakozott a Magyar Testvéri Közösség nevű titkos szervezethez, valamint az ifjúsági ellenállási mozgalomhoz. 1944–45 telén hetekig a nyilasok és a németek foglya volt, többek között a Margit körúti fogházban és a Parlament pincéjében levő Gestapo-börtönben. Bár többször is ki akarták végezni, végül Kiss Sándor barátjával, harcostársával együtt – csodával határos módon – sikerült megszökniük, és református lelkésznek beöltözve bujkáltak néhány napig, amikor megjöttek az oroszok. Szabadulása után három nappal temették el Szabó Dezső próféta-írót a Rákóczi téren, s Horváth János volt az egyik sírásó.
Alig ért véget Budapest ostroma, őt bízták meg a Kisgazdapárt XIII. kerületi szervezetének a megalapításával és vezetésével. Olyan jól dolgozott, hogy 1945. október 7-én beválasztották a fővárosi törvényhatósági bizottságba, a november 4-i nemzetgyűlési választáson pedig – a kommunista párti Kádár Jánost legyőzve! – őt választották meg Angyalföldön, így a Nemzetgyűlés legfiatalabb (alig 24 éves) képviselőjeként lépett be a T. Házba. Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök munkatársaként, a Magyar Parasztszövetség és több szövetkezeti központ vezetőségi tagjaként, továbbá az Amerikai Magyar Segélyszervezet alelnökeként is tevékenykedett 1947. január közepéig. Akkor tartóztatta le az ÁVO az úgynevezett „köztársaság-ellenes összeesküvésben” való részvétel koholt vádjával, és az első nagy koncepciós perben három és fél év börtönre, illetve kényszermunkára ítélték. Szabadulása után fizikai munkásként, majd műszerészként, szerszámkészítőként dolgozott, nyelveket tanult, tudatosan építette magát. 1956 októberében (még mindig csak 35 éves volt) azonnal bekapcsolódott a forradalomba, október 25-én délelőtt ő is ott volt a Kossuth téren, s a Jóisten akkor is vigyázott rá – éppúgy, mint 1944–45 fordulóján –, ép bőrrel megúszta a tömeggyilkos sortüzet. Részt vett a Kisgazdapárt és a Parasztszövetség újjászervezésében, és az FKGP lépviseletében ő lett az Országos Gazdasági Újjáépítési Tanács ügyvezető elnöke.
A november 4-i szovjet katonai intervenció utáni napokban a magyar demokratikus kormány képviseletében, egyúttal mint az Amerikai Magyar Segély soros elnöke az Egyesült Államokba utazott, de a néhány hetesre tervezett útból jó négy évtizedes emigráció lett. Megüzenték neki, hogy nem tanácsos hazajönnie, mert a szovjetek és hazai csatlósaik nagyon rossz néven vették az ottani szereplését, nyilatkozatait. Az emigrációban több magyar politikai szervezetben dolgozott, a Magyar Szabadságharcos Szövetség pénztárosa volt, s részt vett az emigráns kisgazdapárt megszervezésében is. Megalapította és sokáig vezette a kulturális célokat szolgáló Kossuth Alapítványt, amelynek segítségével több száz magyar mérnök, tudós tudott külföldre menni dolgozni, kutatni. A 60-as években elvégezte a New York-i Columbia Egyetemet, ahol közgazdaságtanból doktorált, majd professzorként több egyetemen tanított, kutatási területe az infláció, a munkanélküliség, az agrárium és a gazdasági növekedés témakörét ölelte fel. Vendégelőadóként bejárta a világot, s mindenütt a magyarság jó hírét terjesztette és a szabad, független, demokratikus Magyarország ügyének keresett támogatókat.
Mindenütt – később idehaza is – azt a szállóigévé vált eredeti tézisét hirdette, hogy „ami létezik, az lehetséges”. Így ha Magyarországon korábban már létezett a szabadság, a demokrácia, sőt a gazdasági csoda is (például az első, de különösen a második világháború után), akkor az ismét lehetséges lesz, hitte és vallotta.
Horváth János több rövid hazalátogatás után 1997-ben (76 évesen) költözött vissza végleg Magyarországra, a Corvinus Egyetemen vendégprofesszorként tanított. Orbán Viktor kérésére elvállalta a Fidesz gazdaságpolitikai bizottságának elnöki tisztét, s komoly része volt a párt választási programjának kidolgozásában. Az 1998-as választáson – ötvenhárom év után! – ismét parlamenti mandátumhoz jutott, ezúttal a Fidesz – Magyar Polgári Párt országos listáján. Ezt követően négy ciklust, tizenhat évet töltött el az Országházban, tagja volt a költségvetési és pénzügyi, majd a külügyi (és határon túli magyarok) bizottságnak, az utolsó ciklusban pedig az Interparlamentáris Unió Magyar Nemzeti Csoportjának elnöki tisztét töltötte be.
Horváth János sokrétű politikusi, oktatói, közgazdászi munkája mellett egyre fontosabb lett a történészi, történelmi ismeretterjesztő tevékenysége is. A régi barátja és bajtársa, Csicsery-Rónay István író, történész, könyvkiadó által 1993-ban létrehozott Ezerkilencszáznegyvenöt Alapítvány kuratóriumi elnökeként élete utolsó két évtizedében ideje és energiája nagy részét arra fordította, hogy túljussunk a „Rákosi Mátyás-i és Kádár János-i történelemírás” ártalmas torzításain. Különösen fontosnak tartotta az 1945–1947 közti „tiltott történelmünk” hazafias, polgári-demokratikus törekvéseinek és eredményeinek pontos, hiteles megismerését és megismertetését a fiatalabb generációkkal. Előadásai, interjúi, tanulmányai, általa szerkesztett kötetek és szervezett konferenciák hosszú sora szolgálta ezt a célját. Akik közelebbről ismertük, elmondhatjuk róla ugyanazt, amit ő mondott Csicsery-Rónay Istvánról: „Életünk jutalma, hogy a kortársai lehettünk.”
Horváth János egész, egy századnyi életében Istenét és hazáját szolgáló, a szabadságért és az igazságért küzdő igaz ember volt. Példamutató hitével és tetteivel, az általa bátran és hűen képviselt független kisgazda, polgári, demokratikus mentalitással összekötötte a haza és a haladás eszméjét. Kivételes személyisége és életműve méltó arra, hogy az idők végezetéig ott legyen a helye a nagy magyar patrióták virtuális nemzeti panteonjában.
Borítókép: Horváth János volt fideszes országgyűlési képviselő (Fotó:MTI/Koszticsák Szilárd)
